Uz Bence utódait nem idegesítik a megszorítások

A főútról Csíkszentmártonban letérve nagyjából 13 kilométer után érjük el Csinódot, tőle nem messze, kissé észak felé húzódik Egerszék, illetve annak nyúlványa, Gyürke, de utóbbi már az Úztól északra folyó Csobános vízgyűjtő területéhez tartozik. Innen az Úz mentén még jó 20 km-t kellene megtennünk a Tábla (Tölgyes-) pusztai hősi temetőig, ha oda tartanánk. Kézdivásárhelyről indulva érkezhettünk volna délről, Kászonfeltíz irányából is részben aszfaltozott, részben időjárási viszonyoktól megviselt erdei úton, de azt a tanácsot kaptuk, hogy személygépkocsival ott inkább ne próbálkozzunk. Csinódtól nem messze húzódik a Keleti-Kárpátok fő gerincösvénye is, amely a Rugát-tetőnél (1083) metszi az ide vezető 123-as utat.

Az Egerszék-patak beömléséig tartó szakasz Felső-Úz völgyeként, az attól keletre eső Alsó-Úz völgyeként szerepel a szakirodalomban. Szűkebb értelemben Felső–Úz-völgynek Csinód és Egerszék területét vesszük, hozzászámítva a vízválasztókon túl fekvő Lesődöt és Gyürkét. Bárth János néprajzkutató, történész szerint Nyirő József írónk Uz Bence című regényének cselekménye ezen a vidéken játszódik, éppen ezért főhősének az Úz-patakra, illetve a hajdani úz népre utaló családnevet adta, bár alakjának megformálásakor valószínűleg egy székelyvarsági lakost, a víg kedélyű, agyafúrt Pál Sári Dénest (1882–1962) tekintette modellnek.

Ilyen értelemben tehát az Aklosbérce patakában élő Ambrus Józsefet is a regényhős utódjának tekinthetjük, aki életfilozófiájával, mókásságával, vérbeli góbé mivoltával rá is szolgál erre a titulusra. Miközben az ország lakosságának túlnyomó többsége feszült várakozással követi a kormány megszorító intézkedéseiről szóló híreket, a tanyavilág tősgyökeres, hatvanas évei felé közeledő gazdáját egyáltalán nem érdekli sem szociális segélyek megnyirbálása, sem a gáz- és villanyár robbanásszerű növekedése; nem búsong azon, hogy hányat vágnak le a szabadnapjaiból, és az osztalék 16 százalékkal való megadóztatása sem hozza tűzbe.

A büszke csángó

Őt most kizárólag a széna minősége foglalkoztatja, és annak örül, hogy hosszú évek óta nem sikerült ilyen jó termést betakarítani. „A magyarországi emberek nézik, szagolják, azt mondják neki, teafű”. Az pedig megérződik a tehenei tején, aztán a sajton, a vajon. Igaz, egyszerre nem mindkettőn, mert aranyszabálya szerint „ha az ember jó sajtot akar készíteni, akkor a vajról kell lemondani, vagy fordítva; egyik a másik rovására menne. Ha leszeded a tejfölt, olyan lesz a sajt, mint a fűrészkorpa.”

Annyira tősgyökeres, hogy anyai felmenői az első betelepülők között érkeztek a Gyimesekből, az édesapja csak 1954-ben, fakitermelő munkásként Gyimesfelsőlokról, bár maga a család csíkszentmiklósi eredetű. Ennek ellenére emberünk inkább a csángó vonalat domborítja ki, amire szerfölött büszke. Amíg édesapja, Ambrus Gyula élt (2010-ben hunyt el), többször tervbe vették, hogy felkeresik a gyimesi rokonságot, de a nagy utazás azóta is várat magára, akárcsak a szentmiklósi Ambrusok meglátogatása.

Elemi iskolába is itt, Csinódon járt, amit úgy kell elképzelni, hogy a tanító egy terembe zsúfolta be a teljes I-IV. osztályos állományt. Az ötödiket már Csíkszentmártonban kezdte, bentlakásban, de egy évnél tovább nem bírta, visszavágyott a havasokba. „Segíteni kellett a szülőknek a mezőgazdaságban,” magyarázza, annál is inkább, mert három fiútestvére közül kettő meghalt. És azóta nem is igen ment el innen, legfennebb valamelyik közeli rokon esküvőjére, ami azért nem sűrűn adatik meg.

Illetve hát azért őt is elvitték katonának, és pár évet utászként dolgozott, ahol az ott nősülése után 33 évet lehúzó édesapja tanácsára vállalt munkát az 1990-es évek elején, de aztán hamar jöttek a leépítések, és minden visszakerült a megszokott kerékvágásba. A gazdálkodást addig sem hagyták abba, „mindig volt tehén, ló meg disznó is.”

Üzletbe csak kéthavonta

Egyáltalán nem bánja, hogy élete így alakult, legfennebb azt sajnálja, hogy a gyerekeit is „be kellett vonni a nehézségekbe”, de még inkább azt, hogy lányai közül az egyik – immár tizennegyedik éve – Olaszországban, a másik az anyaországban, Esztergomban „ragadt”, és velük többnyire csak telefonon tud pár szót váltani néhanapján. Éppen ezért a modern világ vívmányai közül ezt az egyet építette be az eszköztárába, egyébre, így például autóra nincs szüksége. Miért is lenne, ha nem megy sehova.

Korábban még el-ellátogatott szekérrel vásárokba, mert azokat szerette, de régóta nem járt Csíkszeredában sem, pedig az egyetlen testvére ott él, és ha – „Isten őrizz!” – nem szorul orvosra, nem is tervez mostanában városi kiruccanást. „Ott csak ingyenélőket lát az ember, léhaságot, semmittevést, nincs mit tanulni tőlük. A tömeget meg úgy unom, hogy borzasztó.”

Számos falubelijéhez hasonlóan üzletben is csak kéthavonta egyszer, ha megfordul, „a kamarából mindig van, mit elővenni, szalonnát, túrót, sajtot”; saját kemencében sütik a kenyeret, az udvarán fakadó forrásvíznél pedig „nincs jobb a világon”. No meg azért pálinkából is kerül egy-két kupicával az asztalra, miután az istálló melletti műhelyben mindenféle gyümölcslé lepárlására alkalmas rendszer van felszerelve. A működőképességéről ott helyben meg is győződünk, miközben bele-beleszippantunk a friss szénaillatba. Stressznek, kapkodásnak semmi jelét nem észlelni a környéken, mintha még az óra is lassabban ketyegne…

Az egyetlen fia, Csaba, vagyis „a gyermek hál istennek itthon maradt, két szép unoka már született, a harmadik pedig csőre van töltve.” A munka dandárját ketten viszik, de „ha kell, az asszonyok is besegítenek”, a felesége időnként – előzetes egyeztetés után – a faluba látogató magyarországi vendégeket szokta helyi jellegű ebéddel traktálni. Ilyenkor házi sajt, vaj, szalámi, füstölt kolbász, gombából készült finomságok kerülnek az asztalra. „Ezekben az a lényeg, hogy az ember látja, mi van benne, és ha te tetted bele, akkor annak jónak kell lennie.”

A napi rutin

Csinódon nem árban, hanem hektárban mérik a telkeket, de nem is teleknek, hanem tanyának, birtoknak nevezik azokat. Amikor Ambrus Józsefet kérdezzük, hogy összesen mekkora területen gazdálkodik, érezhetően meggondolkodtatjuk. „Itt, ahol a házunk is áll, négy hektár, amott Csaba fiaméknál van három hektár. A forradalom után, amikor a szüleink visszakapták a földjeiket, jó pénzért tőlük is vásároltunk vagy három hektárt, fent a hegyekben még egyhektár-valamennyit. Nagy Balázsék mellett is került egy jó darab birtok, a feleségemmel, Ibolyával is adtak a bútor mellé vagy két hektárt, hogy legyen, amin tapadjunk, túlfelől a nagymamám része kiteszen egy hektár hetven árat, szóval az egész éppen akkora, hogy egy nap alatt meg lehet kerülni. Na és itt a kerítésen kívül még egy hektár nyolcvan ár, a többi erdő. Úgyhogy ha jó a szezon, rókagombát, medvegombát annyit lehet szedni, alig bírja el az ember.”

És hogy ekkor területhez mekkora állatállomány dukál? „Négy fejőstehén, borjak, pár juh. Továbbá mindig volt, és gondolom, lesz is tyúk, csirke és egyéb baromfi, no meg természetesen disznó, hiszen a szalonnát erősen szeretjük, de legalább látszik is rajtam.” Ha mindehhez hozzávesszük a kapubejárattól nem messze, a fák sűrűjében meghúzódó kis pisztrángos tavat, már nem csodálkozunk azon, hogy Ambrus uram ritkán jár boltba, és hogy kissé értetlenkedve fürkészi a tekintetem, amikor az áfa-emelés várható hatásairól kérdezem.

Igaz, hogy minden reggel, legyen az tél vagy nyár, öt órakor kel, mert „az állatokat el kell látni, az unokáknak friss tejet kell fejni”, és sosincs szabadsága. A napi rutinjához tartozik a reggeli kávé is, „amibe azért mindig kell tölteni valamit, mert magára olyan rossz, mint rossznyavalya.” Egész nap akad tennivaló, ha nem ganéhordás, akkor favágás, „sose kellett nézzük, hogy a szomszéd mit csinál.”

Mire jók a viccek?

A friss hegyi levegő, a házi sajt és a könnyfakasztó szilvapálinka mellett még egy tényező felelős Ambrus uram mindig jó kedélyállapotáért, ami akkor sem engedné panaszkodni, ha oka lenne rá: a humora. Ez főként onnan fakad, hogy nagy viccmondó hírében áll, állítólag órákon át, szünet nélkül képes ily módon szórakoztatni a hallgatóságát, amiből éppen ezért elég gyakran verődik össze nála, vagy hívják meg társaságokba. Főleg a lakodalmakban éli ki magát, egyszerűen nem tudja abbahagyni. Elkezdeni viszont már annál nehezebb. „Ahhoz először is jókedv kell, ami a legtöbbször megvan, de jó társaság is szükséges hozzá. Nem azt mondom, hogy magik nem lennének jók, de kell egy kicsi idő, amíg az ember belemelegedik. Értik, mire gondolok!”

Természetesen értjük, de arra már nem marad idő, meg hát vezetni is kell valakinek. Intelemnek szánt búcsúszavait azért igyekszünk megjegyezni: „Hazudnék, ha azt mondanám, rosszul megy a sorom, higgyék el, nem cserélnék senkivel. Főleg olyanokkal nem, akik egész nap elkávézgatnak a teraszon, és közben sírnak, hogy nincs miből megélni. Ha ilyet látnak, küldjék fel hozzám, mert itt hamar megtanulják, milyen az igazi élet.”

Igen, az ember alapvetően akkor tud önfeledten vidám lenni, ha nem szorul senkire…