Borcsa János még művelni szeretné a „csoda” magyarázatát

– mondja őseiről az irodalomtörténész.

És ha már a felmenőknél tartunk, az első falusi írástudó a családjukban Borcsa András lehetett, aki 13 évesként Andreas Bortsa néven szerepel a ferencesek által működtetett esztelneki szeminárium növendékeinek 1692–93-as összeírásában mint principista, azaz alsóbb osztályos tanuló. Egy pár évtizeddel később találkozhatunk újból a nevével. Ekkor mint különböző jogi természetű írott dokumentumok készítője és hitelesítője tűnik fel – például a háromszéki Szentkatolna 1744-ből származó falujegyzőkönyvét (falutörvényét) mint Kézdiszék „hütös lőfő assesora” jegyzi ellen –, s mindez a közügyekben való jártasságáról tanúskodik.

Büszkén idézi meg Borcsa Eleket is, aki jóval később, a magyar reformkor évtizedeiben, 1819 és 1842 között lelkipásztorként szolgált Kézdiszék egyik nagyközségében, Gelencén.

A könyv úgy általában nagy tekintélynek örvendett a családjukban, nagymamájának mint egyszerű asszonynak az olvasás egyenesen szenvedélye volt végig hosszú élete folyamán. „Általában a magyar- és világirodalom klasszikusait olvasta, olvasmányélményeiről pedig szívesen is beszélt unokájának.” Borcsa János családja is efféle „vonalat” követ. Sőt!

„Gyógyszerész feleségem fejlett ízlésű igényes olvasó, aki különben előbb ismerkedett meg jövendő férje irodalmi tanulmányaival, mint azok szerzőjével, Imola lányom meg – aki ugyancsak gyógyszerészként dolgozik –, fiatal novellistaként, kötetes szerzőként (Magnebéhat, 2019) több jelentős irodalmi díjban részesült mind Romániában, mind az anyaországban.”

Ő maga főállásban magyartanárként végezte munkáját több mint három évtizeden keresztül, ugyancsak egy kézdiszéki falu, Szentkatolna általános iskolájában, amely 1990-től a falu hírneves szülöttjének, a nyelvzseni és nyelvtudós Bálint Gábornak (1844-1913) a nevét viseli.

Kritikusként elsősorban a kortárs romániai magyar irodalom alkotóinak műveit és pályáját követi figyelemmel, de

Különös figyelmet fordít a kézdivásárhelyi származású vagy a városban alkotó művészek pályájára (Földi István, Kosztándi Jenő, Markó Béla, Vetró András, Fekete Vince). Gondozta, tanulmányokban feldolgozta és kiadta Boér Géza (1952-1989) kézdivásárhelyi költő és tanár irodalmi hagyatékát.

„A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét Bajza József (1804-1858) hirdette meg a reformkorban. Azt gondolom, ma sem tekinthetünk el ettől az igénytől” – vallja. Különben fel is tette neki a kérdést Zsidó Ferenc egy nemrég készült interjúban, hogy milyen a jó kritika? „Bajza elvi álláspontjának ismeretében mit is mondhattam volna? Válaszként annak az óhajomnak adtam hangot, hogy még művelni s nem meghatározni szeretném a »csoda« magyarázatát.”