A lelkész, aki nem a sok beszéd embere

Az esperesi hivatal írja ki a pályázatot, és annak eredményét püspöki kinevezés erősíti meg. Mivel ez egy nagy missziós központ, az egyházmegye tanácsa figyelembe vette a gyergyóiak akaratát. Tehát volt benne meghívás, ők engem kiválasztottak, volt pályázat, és püspöki aláírással kerültem ide.

– Bíró Sándor lelkész is egyet tud érteni ezzel?

– Ez mindenekelőtt az ő döntése volt, azt mondta, nem szeretne nyugdíjba vonulni, érez elég erőt, hogy a szolgálatot folytassa, viszont azt látja, hogy huszonnyolc éves ittlét után a városi szolgálatra szeretne egy embert maga mellé. Ezt, noha kevés a lelkész, minden további nélkül jóváhagyták, mert az egyházon belüli tendencia és stratégia is az, hogy a városokat kell erősíteni, és itt körülbelül ezer emberről beszélünk.

– Ha visszatérünk az időben, milyennek láthatjuk azt a családot, amelyikben ön megszületett?

– Kolozsvár mellett, Tordaszentlászlón hatan éltünk egy fedél alatt: apai nagyszüleim, szüleim és én a bátyámmal. Hatunk közül nagymamám távozott elsőként, tizenegy éves voltam. Az együtt töltött idő viszont elég volt arra, hogy a lelkészi hivatás felé tereljen. Azt láttam, amit tesz, hiteles, szépen éli meg a hitét, templomba járt, igyekezett a családban is egyfajta lelkiséget tartani, akkor is, ha a dominánsabb férfiak mellett neki kevesebb szava volt.

Ennek ellenére is erős volt a késztetés, az elhívást azonban csak később éreztem meg. Első fokon egy racionális döntés volt, miután két-három területet kipróbálva azt láttam, azok nem járható utak számomra, megadtam magam a környezet biztatásának. Már teológus voltam, amikor egy éjszaka nagyon mély és egyértelmű jelzést kaptam Istentől. Másnap egy szolgálati felkérésnek kellett eleget tegyek, kolozsvári istentisztelet-tartás várt rám. Azon az éjszakán sírva, imádkozva, töprengve sok minden letisztult, a végén pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy

– Mátyás István lelkész lett. Milyen utakat járt be azóta?

– A kezdő lelkészt a püspök helyezi ki oda, ahová akarja, és voltak társak, akik kértek tőle kedvezőbb helyeket. Én nem akartam könyörögni, annyit tudtam, nem szeretnék városra kerülni. Arra gondoltam, nagy közösségben a szolgálatot nehezebb lesz végezni, például úgy temetni el valakit, hogy fogalmam sincs, ki volt ő. Feketelakra kerültem, ahol öt faluba kellett járni, és már hét éve nem volt senki előttem. Tapasztalatlan voltam, sok nehézség adódott. Az eltelt időben különben is megtanultam magamról, hogy én úgy tudok jól működni, ha vannak körülöttem emberek, akikkel átbeszéljük az ügyeket, mindenki hozzáteszi tudása legjavát, és közösen hordozzuk a felelősséget is. Két év után kerültem Illyefalvára, segédlelkésznek Kató Béla mellé, aki akkor kevésbé volt foglalt, mint mostanság, és jól tudtunk együtt dolgozni. Osztoztunk a feladatokon, szép két év volt, majd újra Mezőség lett az állomáshelyem, volt is, aki azt hitte, büntetésből kerültem oda. Nem volt büntetés, de akkorra már ismertem feleségemet, tudtuk, Háromszéken szeretnénk élni. Alig egy év után Kendilónáról Angyalosra költöztünk.

– 2000-től most váltott szolgálati helyet, immár négygyerekes családapaként. A legkisebb három és fél, a legnagyobb tizenhat esztendős, hogyan fogadták a helyváltoztatás ötletét?

– A kiindulópont az volt, hogy láttam néhány elriasztó példát arra, hogy ha sok ideig van egy helyen a lelkész, belefárad, a gyülekezet is elfárad, nem szolgálják egymás javát. Tudatosan gondolkodtam a váltáson, és ebbe bevontam a feleségem mellett nagyobb gyerekeimet is, mert feltétel volt, hogy akkor költözünk, ha mindannyian jó lélekkel tudjuk ezt megtenni. Legnagyobb gyerekem mondta ki:

A mi vágyunknál sokkal fontosabb volt azonban az, hogy végig éreztem: nem csak mi akarunk jönni, Isten úgy igazgatja az eseményeket, hogy sok minden egybecsengett és erre mutatott.

– Hogyan látja alig több, mint egy hónap után, hová érkezett meg családjával?

– Kevés még a helyi tapasztalatom, azt látom, hogy más felekezetű lelkipásztorokkal is bőven vannak közös programok, a közösségről már idejövetelem előtt sok pozitív dolgot hallottam, és ezek sorra beigazolódni látszanak. Teológus koromban Borszékre jártam, nagyon szerettem ott, itt is hasonlót érzékelek: több településről összejött, jó részt értelmiségi, közösségre vágyó emberek. Sokszínű, segítőkész presbitérium van. Eddig azt jelezték, hogy nagyon igénylik a családlátogatást, az ifjúságra kell nagyobb hangsúlyt fektetnem, egyéni beszélgetésekre lehetőségeket teremtenem. Azt tartom fontosnak továbbá, hogy olyan terveket vigyünk véghez, amelyekre közösségi igény fogalmazódik meg, semmi olyat, ami idegen tőlük. Lelkészként a pásztori és a tanítói feladatok állnak közel hozzám, nem szeretnék embereket se rábeszélni valamire, se sok beszéddel untatni, nem erősségem annak hangoztatása, hogy mennyire bűnösök vagyunk, ugyanakkor azt is tudom, hogy mindent elfogadnom, mindenben egyetértenem és mindig simogatnom sem szabad.

– Hosszú távra tervez Gyergyószentmiklóson?

– Én igen. Csodának élem meg, hogy nem egy fiatalt kerestek ide, hanem engem elfogadtak, nem valószínű, hogy ez a csoda ismétlődő lenne, nem is szeretnék négy gyermekkel gyakran költöződni. Ez persze azon is múlik, hogy itt engem el tudnak-e fogadni, tény: nem úgy jöttem, hogy tovább akarjak menni.