A féltve őrzött, megsárgult fénykép

Szabó Ibolya

Szabó Ibolya a körülötte kialakult felhajtásról így vall: „nekem furcsa, mert szerény természetű vagyok, nem szeretek szerepelni, viszont az újságírókat sem akarom megbántani”. Elmesélte, hogy a neves magyarországi riporter, Vujity Tvrtko is készített nemrégiben egy rövidebb filmet a történetéről.

Félszáz esztendeig őrzött lobogó

Szabó Miklósné Hankó Ibolya 1930-ban született Bereckben, az ágyúöntő Gábor Áron szülőfalujában, az Ojtozi-szoros aljában. Iskoláit Bereckben, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen végezte. Az érettségi vizsgát Sepsiszentgyörgyön tette le hatvan évvel ezelőtt. Röviddel ez után férjhez ment Szabó Miklós geológushoz, három gyermekük született: Emőke, Gyöngyvér és Miklós. Két lányuk Csíkszeredában él, fiuk pedig Pécsen lakik. Ibi néni négy unoka büszke nagymamája. Érdekességként elmesélte: Miklós fia pécsi házán látható az a nemzeti színű címeres lobogó, amit a szülei készíttettek a magyar bevonulás örömére. A zászlót ötven évig egy díszpárnába rejtve őrizte.

Ibi néni családjával 1956-ban került Csíkszeredába, egy darabig a mezőgazdasággal foglalkozó Agrosemnél dolgozott főkönyvelőként, majd a Geológiai Kutatóintézet könyvelési osztályfőnökeként tevékenykedett nyugdíjazásáig.

Emlékek szépről és szomorúságról

A híressé vált fényképen látható örömteli eseményről, az azt megelőző második bécsi döntésről és a szomorú háborús időkről Ibi néni mély érzelemmel és meghatódottsággal mesélt. Elmondta: 1940. augusztus végén már a levegőben lehetett érezni, hogy Bécsben komoly dolgok történnek. „Előttem van most is a kép, szól a rádió, közli, hogy hol fog húzódni a határvonal, hol választják el Észak- és Dél-Erdélyt. Akkor nálunk lakott a faluban tartózkodó román egység egyik főhadnagya, aki tordai magyar ember volt. Nevelőapám, Hankó György és a főhadnagy az ebédlő közepén kiterített nagy térkép előtt térdelve – mindketten ceruzával kezükben – húzták a határvonalakat. Amikor felálltak, a főhadnagy nem tudott megszólalni, hangszálai lebénultak a bánattól, Torda Dél-Erdélyben maradt” – magyarázta az idős hölgy.

A bevonulásra így emlékszik vissza Szabó Ibolya: a faluban szőtték, varrták a székely ruhákat, lázban élt minden székely. Szeptember 8-án a templom tornyából figyelték a bevonuló hadsereget. Küldöttség ment eléjük a faluvégre. A katolikus iskolában szétszedték az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagy teremben vacsora, kürtőskalács várta a bevonuló gépkocsizó alakulatot. „Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek. Ünnepelni Sósmezőre mentünk az ezeréves határhoz. Tíz évesen ott szavaltam el P. Jánossy Béla Erdélyország! című versét. A szép költemény hallatán, ott kapott ölébe örömében egy katona” – emlékszik vissza az immáron nyolcvan éves hölgy.

Az ezeréves határnál történt örömteli pillanatot fényképen Székely Gyula szakaszvezető örökítette meg, és sok év elteltével a meseszép történet és a hét évtizeden át őrzött megsárgult fénykép Ibi néni jóvoltából nyilvánosságot kapott, sokak örömére. A Sósmezőn elszavalt verset még mindig kívülről fújja az idős asszony: „Drága, csonka Erdélyország,/Csókolom a könnyes orcád,/Hulló könnyed perzsel, éget,/Én is öntöm, ontva-ontom/Az enyémet.../Drága, csonka Erdélyország,/Csókoljuk a könnyes orcád./Hittel vagyunk teles-tele:/Eggyé forraszt téged még az/Isten keze!!!”.

Ibi néni a hetven évig féltve őrzött fényképpel és annak másolatával

A boldog idők után, a háború vége felé a világégés borzalmait is megtapasztalták. Szabó Ibolya szomorúan öntötte szavakba: „örömteli életünkbe beleszólt a borzalmas háború. A Bereckben szolgáló honvédekből sokan helyben megnősültek, így kötődtek a faluhoz. Sajnos, 1944. július végén elvitték az egész ott állomásozó határvadász századot a hegyekbe. Augusztus 27-én visszajöttek, de két nap elteltével jött a megrázó hír! Visszaparancsolták őket újra. Nem akarták elhinni, hogy ilyen nagy a baj.

Gyalog masíroztak szegények, még meg sem pihenhettek. Mindenki az utcán volt és sírt. Könnyeztek ők is, de bátran énekeltek: Határvadászok bátran előre, hangzik a trombitaszó,/Előre hát, fiúk gyerünk, a jó Isten legyen velünk. Mindenki érezte, hogy soha nem látják őket viszont. Lassan tudatosodott bennünk, hogy mindennek vége” – mesélte meg-megcsukló hangon. Hozzáfűzte: „augusztus 30-án az orosz partizánokat a helybéli románok az erdei ösvényeken bevezették. Elérték az állomást, és megtámadták az induló vonatot. Sokan elestek. Éjjel egy autó állt be az udvarunkra tele sebesültekkel. Kovács Ferenc hadnagy – aki úgyszintén vérzett az aknaszilánkoktól – hozta őket. A hadnagy arra kérte édesanyámat, nehogy Bereckben maradjunk, mert az oroszok leitatva, részegen tódulnak előre. Így, amit tudtunk, felpakoltuk egy szekérre, és Kézdivásárhelyre menekültünk.”

„Imádkozzanak a bátor magyar honvédekért”

Ibi néni felidézett egy szomorú történetet: a háború alatt náluk volt elszállásolva négy éven keresztül Hegyi József hadnagy, aki szinte családtaggá vált. 1944-ben, a Szászrégen környékén zajló harcokban esett el. Nem sokkal halála előtt levelet írt Kézdivásárhelyre a Bereckről elmenekült családnak. A szeptember elsején kelt levélből Ibi néni meghatódva idézett néhány sort: „Fáradt vagyok és ideges. Nem csoda. Remélem, rövidesen végzünk. A jó Isten mentsen meg mindnyájunkat a bajtól. Kérem, imádkozzanak a bátor magyar honvédekért, mert emberfeletti munkát végeznek. Mindennap imádkozom mindazokért, akiket szeretek. Nem tudom, Anyóék hol vannak. Bízzanak a jó Istenben, hogy rövidesen viszontláthatnak. Megnyugtatásul írom, honvédjeink nem gyávák. Szeretteimért mindent elkövetek, hogy harcom sikeresen fejeződjön be. Így van minden becsületes magyar ember. Amerre mi vagyunk, még télen sincsen hideg. A fázós embereknek melegen ajánlom. A Szűzanya oltalmába bízom kedves Mindnyájukat. Legyen velem és magukkal.” A hadnagy szeptember 18-án halt hősi halált. Sírját 1960-ban találták meg Görgényüvegcsűr román temetőjében.

Ozorán újra „találkoztak”

Idén március elején Szabó Ibolya néni ellátogatott Magyarországra, a fényképen látható honvéd Németh József ozorai sírjához. A Tolna megyei sírkertben található hanthoz Ibi nénit elkísérte Böhm Dávid, a katona unokája, aki jelenleg a budapesti külügyminisztériumban dolgozik, valamint Vujity Tvrtko és stábja. A sírnál Szabó Ibolya újra elszavalta az Erdélyország! című verset, amely egykor az ezeréves határnál történt ünnepségen meghatotta a magyar honvédet, aki egy fénykép erejére ölbe kapta az akkor tíz éves leánykát.

Az idén március 14-én másodjára vált magyar állampolgárrá Ibi néni, aki az eskütételt követően így nyilatkozott: „üzenem minden magyar testvéremnek, éljen bárhol a világon, hogy kérje ő is a magyar állampolgárságot. Különleges érzés, és igen nagy örömömre szolgál, külön kitüntetés számomra, hogy az első körben letehettem az állampolgársági esküt.”

A magyar állampolgárságot igazoló dokumentum bekeretezve, megtisztelő helyen látható Ibi néni lakásának falán.