Tizenkilenc

Erre nem lehet felkészülni. Olyan, mint a villámcsapás, váratlanul éri az embert, és mire felocsúdna, már visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Sírhat, őrjönghet, átkozhatja a sorsot, önmagát, nem segít. Unokatestvérem fia átlagos tizenhat esztendős kamasz volt egy székelyudvarhelyi középiskolában.

Hétfőn nagy táska élelemmel bement faluról a kollégiumba, pénteken hazahozta a szennyest. Hétközben délután tanult, ha nagyon muszáj volt, és edzésre járt, amikor lehetett. Kézilabdázott – a városi együttes harmadik volt a román bajnokságban, minden kamasz olyan helyi sztár szeretett volna lenni, mint a „nagy csapat” játékosai. A szülők nem aggódtak, amikor hétvégeken említette, hogy fáj a válla. Sportolóknál előfordul az ilyesmi. Kapott rá kenőcsöt, elmúlt. Aztán megint fájt, de volt rá magyarázat: ráesett. Amikor már túl sokat mondta, hogy fáj, elküldték kivizsgálásra.

A röntgen értelmezhetetlen eredményt mutatott: a felkarjából hiányzik a csont. Mintha üreg lenne ott, mondta az orvos, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Specialistához küldte egy másik városba, az megvizsgálta, és azt mondta: a CT-re sokat kell várni, de ha kifizetik a költségét, munkaidőn kívül megcsináltatja, mert ismeri a kollégát. Akkor még nem beszélt félelméről, csak amikor kézben volt az eredmény. Csupán a szülőket hívta be, akik először fel sem fogták, amit mondott. Azt érezték, hogy megnyílik alattuk a padló, és zuhannak valahova. „Erősnek kell mutatkoznunk előtte” – biztatták egymást. Ahogy mentek hazafelé, semleges dolgokról beszélgettek a gyerek előtt, de az apa közben azon gondolkozott, amikor kamion jött szembe a nagy forgalmú műúton, hogy csak egy mozdulat a kormányon, és megoldódik minden. De mi lesz az otthon maradt kisebbikkel, nyilallt bele, és vezetett tovább. „Holnap visszajövünk, egy kis műtéttel mintát vesznek a karodból” – mondták a fiúnak, de a háziorvoshoz, immár nélküle, hangosan zokogva mentek beutalóért. Két mintát vett az orvos. Az egyiket Kolozsvárra küldték, de szóltak, ott sokára lesz eredmény. A másikat Budapestre, ahol húszezer forintért már másnap megmondják azt, amitől mindenki tartott. A csontrák egyik, csak kamaszokra jellemző formája, Magyarországon évente összesen hat-nyolc ilyen esetet regisztrálnak. A gyerek előtt senki sem ejthette ki ezt a szót, amikor elindultak Budapestre. „Helyreteszik a fájós karodat, aztán játszhatsz tovább” – mondta az apa, és elfordult.

Megrázó élmény az első találkozás a klinika hétköznapjaival. Én is megyek velük, hiszen kórházban még soha nem jártak Budapesten. Sőt a gyerek sehogyan sem, az anyuka is csak egyszer. A folyosón kopasz kisgyerek úgy tolja burrogva a kisautót, hogy húzza maga után az infúziós állványt. Kiszalad az erő a lábamból, az apa hirtelen az udvarra megy levegőzni. Az orvosok nem akarják vállalni a kezelést. „Maguk ezt nem tudják kifizetni – mondják –, még akkor sem, ha a házukat is eladják.” Erősködöm, hogy ez az én dolgom, de meghökkentően magas összegek hangzanak el: húszmillió forintra kérnek garanciát, és akkor megkezdődik az első kemoterápia. Még nem tudom, honnan lesz pénz, de azt mondom, vágjunk bele, és amíg tart a kezelés, nálam lakhat a család. Az orvos félrehív: „Maga nem tudja, mit vállal, évekig fog tartani a dolog. Erre még a legjobb házasságok is rámehetnek, nemhogy egy idegent – még ha rokon is – a beteg gyermekével befogadni a lakásba.” Utólag látom, hogy nem lerázni akart, csak brutálisan őszinte volt hozzám. Erdélyiek vagyunk, összetartunk, nálunk ez a természetes, mondom neki válaszul, és hét nap múlva viszem a pénzügyi garanciát. Hogy miként, az nem lényeges: otthon mindenki megmozdult, ismeretlenek adtak pénzt, cégek segítettek, és a román biztosító döntéshozóit is sikerült meggyőzni, hogy fizesse a költségek egy részét.

Mielőtt elkezdődne a kezelés, az osztályvezető orvos, a leendő kezelőorvos és egy pszichológus ül le beszélgetni a kamasszal. A szülők és én mint unokabáty is jelen lehetünk, de nem szólhatunk bele a beszélgetésbe. Felnőttként kezelik a pácienst, egyből kimondják a szót, amelyet eddig tőlünk nem hallhatott. „Belehalhatsz, de ha akarsz és tudsz küzdeni, és ezzel segíted a munkánkat, túlélheted” – mondják neki, és a gyerek, sápadtan bár, de vállalja a küzdelmet. Ez a korrekt hozzáállás a legnagyobb meglepetés nekem a magyar egészségügy tragikus állapotáról hallott rengeteg hír után. A Tűzoltó utcai II. Számú Gyermekklinika szakosztálya mintha egy másik bolygón, de legalábbis Svájcban lenne. Mosolygós nővérek, végtelenül bizalomkeltő és szakszerű orvosok, a szobákban plazmatévé és Play station a gyerekeknek. Ez akkor is meglepő, ha tudom, jó hívószó a gyermekrák, a szponzorok sorban állnak a támogatással, és ide járnak a celebek is jótékonykodni fényképészekkel és operatőrökkel a nyomukban. És persze sok a valóban segíteni akaró ember a sztárszínésztől az élsportolón át a névtelen, de nagyon hasznos önkéntesekig, akik roppant kreatív módon igyekeznek elvonni a gyerekek figyelmét arról a rettenetről, amelyben vannak.

„Isten hozott a klubban!” – üdvözli az anyukát az udvaron egy szülő, aki már hónapok óta itt van a gyermekével. Erős, hosszú szövetség ez, de ekkor még nem tudjuk, hiszen „csak pár nap az egész”. Amíg betegünk kapja az első kemoterápiát, esténként a világhálót bújjuk a Ewing-szarkómára keresve. Túlélési arány hetven százalék, ha nincs áttét; ha van, akkor harminc. Jön a második csapás a tüdő-CT-felvétel után: apró daganatokat találnak a képen. Nekünk be fog jönni a harminc, nyugtatjuk magunkat, végig kell csinálni.

Kettészakad a család: az apa otthon marad a kislánnyal, az anya naponta bejár a budapesti kórházba.Sok mindent meg kell tanulnia: a tömegközlekedés csak a pestieknek egyszerű, és aki soha nem csinálta ezt egy másik országban, annak nem könnyű ügyeket intézni, receptet kiváltani, megoldani a hétköznapokat. Az első kemoterápiát viszonylag jól tűri. Meg tudjuk csinálni, biztatjuk magunkat, és soha nem hallott szavakat, fogalmakat tanulunk meg elfelejthetetlenül. Cytopenia, sejtszám, trombociták, határértékek – a rák nagyon hatékony felnőttoktató. A másodiknál brutális mellékhatások jelentkeznek – például diónyi hólyagok a nyelven, beszélni sem tud a fájdalomtól. Úristen, és ebből lesz tizennégy, gondoljuk, és akkor még nem is tudjuk, hogy összesen huszonnyolc adagnyi narancssárga méreg fog belefolyni a szervezetébe. Ritmusok szerint élünk, mint régen a természeti népek: rosszullétek és jobb napok váltják egymást, a kórház és a lakásom között igázik az anyuka és néha gyerek is, ha éppen kiengedik, és nagy ritkán hazamehet Erdélybe pár napra. Amikor nálam van, akár az éjszaka közepén is vissza kell rohanni a kórházba, ha felszökik a láza. Olyan dolgokat kell megtanulnom, amilyeneket soha nem tudtam volna elképzelni magamról. Irtózom a vértől, de saját kezemmel borotválom le a véres fejét, miután rányitok a fürdőszobában, ahogy erőtlen karjával magát akarja borotválni, mert csomókban hullik a haja a szervezetébe adagolt mérgektől. Ahogy végzünk, eldugom a hajsütővasat,amelyet Budapestre érkezésekor vásárolt magának a mindig belőtt frizurájú kamasz – egy ideig nem lesz rá szüksége, és ne fájjon a szíve, ha látja. Megtanulok injekciózni, leküzdve magamban a félelmet és tartózkodást, amelyet a másik embernek okozott fájdalom miatt érzek. Logikus döntés, egyszerűen így hatékonyabb, hiszen még maszkkal sem mehet emberek közé, az ápolót pedig nem lehet naponta többször házhoz hívni. Eltelik az első év, összeszokunk. Már megismerem a kórterem többi gyerekét is, és nekem is fáj, ha hallom, hogy valamelyiküket „abba” a szobába helyezték. Tapintatból viszik elfekvőbe az utolsó stádiumos betegeket, hogy társaik ne lássák meghalni az időközben barátjukká lett másik gyereket. A szülők is csak onnan tudják meg a hírt, hogy a fekete ruhába öltözött klubtárs kihívja őket a folyosóra elbúcsúzni. Mindenkinél bekövetkeznek hullámvölgyek. Nekem a legkönnyebb, ha már nem bírom, egyszerűen elutazom valahova. Az anya nem teheti ezt, ráadásul a kamasz tehetetlenségében ráönti összes dühét és lázadását.

„Miért pont én? Te vagy a hibás!” – ordítja, és azért szurkolok, hogy anyja ne roppanjon bele az emberfeletti teherbe. Már pontosan tudom a protokollt a kemoterápia – műtét – sugarazás – csontvelő-transzplantáció négyesében. Steril szobát alakítunk ki a lakásban, megpróbálunk lelket önteni az el-elkeseredő gyerekbe: megígérem neki, hogy beíratom autósiskolába, mert minden álma, hogy jogosítványt szerezzen. Érdekes módon az orvosok sem ellenkeznek, örülnek, hogy van célja, és meg akar gyógyulni. Közben járnak a szponzorok és híres emberek a kórházba, még a Forma–1-re is kimehetne (nagy rajongója Michael Schumachernek), ha éppen jól lenne, de a betegség kegyetlen: a verseny napjaiban épp nincs olyan állapotban. Bicskanyitogató látni, hogyan hajtanak rá a sarlatánok a végsőkig kétségbeesett szülők pénztárcájára. Csodagombát, tuti módszert, kínai varázsszert árulnak, a legolcsóbb havi adagja is húszezernél kezdődik. Természetesen nem lehet utánanézni a hatóanyagnak, referenciáknak, de a hiszékenység és a betegségtől való szabadulni vágyás nagy úr. Ha az egyik szülő elgyengül, és – akár a kezelőorvost is kijátszva – elkezdi beadni a gyermekének, arról azonnal a többi szülő is értesül, és türelmetlenül várja a hatást. Ha látszólag használ, és a gyerek picit jobban van (akár a csodaszertől függetlenül), a többi szülő is azonnal megveszi. Aztán kidobja a második havi adagot, mert kiderül, hogy a beteg állapota romlott. A következő hónapban kezdődik elölről az egész. Majdnem két év, és a gyerek hazamehet. Az orvosok bizakodók, de azt mondják, várjunk még, ne dobálózzunk a szavakkal. Visszamegy az iskolába, leérettségizik – a társak és a tanárok segítenek –, a szülőktől autót kap a frissen megszerzett jogosítvány mellé. Nem értek egyet a döntéssel, attól tartok, a sebesség bajt okozhat a felszabadult kamasznak. A gyerek élni kezd végre, barátnője lesz, tengerpartra mennek, minden kezd visszatérni a normális mederbe. Nem merjük kimondani, de mindenkin érződik a megkönnyebbülés: meggyógyult!

Az utolsó, megnyugtatást szolgáló orvosi ellenőrzésen beüt a ménkő: a CT új daganatot mutatott ki a tüdejében. Visszajött. Áttét. Vége. Ezek a szavak dübörögnek az ember fejében, aztán erősebb lesz a „csak azért is”,az irracionális, csodaváró remény. Tovább kell csinálni, egyszerűen nincs más választás.

Műtét, várakozás, CT. Most már hét daganat. Kemoterápia, gyengébb, mint kellene, mert a szervezet már nem bírna erőset. A daganatok kisebbek lesznek. Új remény. Mellette kétségbeesett keresés a világhálón új terápiák után. Németországban van valami. Közben drasztikus életmódváltás az egész családnak: lúgos víz, sok vitamin, kevés hús és mérgező anyag. Az egyik német szál csalódás: huszonötezer euróért a teljes bizonytalant ajánlják, és gyakorlatilag csak közvetítenek egy másik, még homályosabb „klinikának”. A másik szál komolynak látszik. Levél Ulmba a dendritikussejt-terápiát végző klinikának. Hatezer euró, és hó végén van hely. De honnan a hatezer euró, mikor eddig is vagyonba került a rengeteg budapesti út, az injekciók, a kétlaki élet? Meglesz a pénz, ám hó végén lenne a második kemoterápia Budapesten. Konzultálás a kezelőorvossal, aki megértő: próbálják meg, elhalasztják a soros kemót. Én sem próbálom lebeszélni a családot, mert tudom, ha nem vágnak bele, és a gyerek nem lesz jobban, egész életüket végigkíséri, hogy hatezer eurón múlt az élete, és ők ezt nem akarták kifizetni. Kiutazás abba az országba, ahol még senki sem járt közülük, és a nyelvet sem beszélik. A terápiát végző szakember ritka gesztust tesz, saját lakásába fogadja be a családot.

A kezelés jól sikerül: a gyerek életerősként jön haza, maga vezet le majd ezer kilométert, majd pihenés nélkül szalad fel hozzám a lift nélküli régi bérház harmadik emeletére. Kicsit fáj a háta, de ez biztos a vezetéstől van. Budapesten sem mondanak rosszat, hazamehet. Otthon három nap után elkezd puffadni a teste: a daganatokkal teli tüdőben megáll a víz. Azonnal visszajönnek Budapestre, a nyolcórás autóút után már nem tud kiszállni a kocsiból. Tolószékkel viszik fel a kórterembe, és megjegyzi, hogy nem ide szokták hozni. Oxigént kap, hat liter vizet szívnak le a tüdejéről. Néha kicsit jobb, máskor sokkal rosszabb. Az orvos nem kertel: ez valószínűleg a végső stádium, de az is lehet, hogy csak súlyos tüdőgyulladás. Biztosat akkor tud mondani, ha megröntgenezik, de az most, ebben az állapotában nem lehetséges. Ebbe kapaszkodik mindenki a rokonságban: súlyos tüdőgyulladás, nem lehet más. Az apa realistább, azt javasolja, kérjem meg az egyik szeretetszolgálatot, adjon mentőt a gyereknek, hogy vigyék a lakásukhoz közeli erdélyi kórházba meghalni. A következő hét közepére kérjük a kocsit, de a tizenkilenc esztendős fiú már a hétfő estét sem éri meg.

Talán az a legfájdalmasabb a rákkal való elveszített küzdelemben, ha a szülőnek folyamatosan, és talán élete végéig lelkiismeret-furdalása van. A „mi lett volna, ha?” érzése: ha hamarabb kipróbál valami másfajta, természetgyógyász terápiát is; ha már az első fájdalom jelentkezése idején erre gyanakodva szakorvoshoz megy a gyerekkel; ha sokkal korábban, már kisgyermek korában családostul rááll a savmentes italok, egészséges ételek fogyasztására. Nekem is van lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy az utolsó négy napban nem volt időm meglátogatni a kórházban. Hajtós szakasz volt az életemben, éppen ráfordult a célegyenesre egy általam is szervezett esemény. Érdeklődött utánam: halála előtt két nappal, amikor engem egy üres urnával feltartóztattak Erdélyben, a legnagyobb közösségi portálon kérdezősködött aggódva ismerőseimtől, hogy mi van velem.

Az a temetés elmaradt, de a hét nem telt el gyászszertartás nélkül: meg kellett szervezni az unokaöcsémét. Ez az írás elmaradt búcsú Szász Istvántól, akinek tizenkilenc évet adott a Teremtő.