Az anyanyelvem miatt Kolozsváron ért a legtöbb sérelem, de nem azért, mert magyar vagyok, sokkal inkább azért mert nem tudtam jól románul. Az indíttatás, amiért elköltöztem egyáltalán nem függött össze az anyanyelvemmel. Egyetem után egy multikulturális közegben hirdettek meg önkéntes munkát, jöttem gyorsan. és itt is ragadtam. Azt, hogy valami élhető számomra és a családom számára nagyon sok tényező befolyásolja. Közte van az is, hogy kórházba kerülve megszólalhatok az anyanyelvemen. De sokkal inkább meghatározó az, hogy része lehetek a közösségnek, a kis- és nagyközösségnek egyaránt, hogy leginkább önmagam, önmagunk lehetünk. Meg tudjunk élni a keresetünkből. Tudjunk hozzátenni a világhoz.

– Miért tartja kardinális kérdésnek, hogy részt vegyünk a népszámláláson? Mit tud ön tenni magánemberként azért, hogy esetleg a környezetét is buzdítsa a részvételre?

– Nagyon sokszor írok pályázatokat, korábban még igényfelmérést, piackutatást is készítettem. Arra volt szükségem, hogy tisztán lássak, hogy népszámlálási adatokból (vagy bármilyen népességre vonatkozó adatból) kapjak egy képet arról, hogy mennyire van igény alternatív iskola létrehozására, és van-e fizetőképes kereslet rá. A számok kellett volna beszéljenek, csakhogy a népszámlálási adatok elévültek voltak.

Ha egy szóban kellene össszefoglalni, hogy miért tartom fontosnak, hogy részt vegyünk a népszámláláson, akkor ez lenne: tartozunk. Össze is, meg az ügynek is.

Az idei népszámlálás etnikai tételei között szerepel, hogy vajon 20 százalék felett marad-e a magyarság aránya Nagyváradon, vagy a nyelvi jogi határ alá süllyedünk, és egyáltalán él-e még egyáltalán 40 ezer magyar Nagyváradon?

– Most egy olyan házban élünk, amit egy (magyar) családtól vettünk meg, akik elköltöztek külföldre. Ők nekem nagyon hiányoznak, még így is, hogy nagyon szeretek az általuk épített házban élni. A hétvégén olyan családokkal voltunk kirándulni, ahol kettő, de inkább három gyerek is van. Több volt a gyerek, mint a felnőtt. Volt olyan érzésem, hogy nagyon sokan vagyunk, mi, magyarok, főleg magyar gyerekek. Őszinte leszek: nem foglalkoztatott sosem a magyarok fogyatkozása, sokkal inkább mindig az, hogy hogyan tehetném a helyet, ahol élek jobbá, izgalmasabbá, vonzóbbá. Azt hiszem ez a vágy erősebb volt mindig is bennem, mint az, hogy féljek a (magyar) fogyatkozástól.

(X – fizetett hirdetés)