Lepkecsontváz és cukorspárga

Csütörtökön a kézdivásárhelyi Vigadó nagytermi stúdiójában a szerző jelenlétében mutatták be Markó Bélának a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott versek című kötetét. A találkozón ekörül zajlott a felolvasásokkal és zenei betétekkel gazdagított eszmecsere. Közreműködött Csutak István, a Garabonciás együttes vezetője, aki a Kézdivásárhelyen született költő több versét is megzenésítette.

 Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője elöljáróban szót ejtett a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat létrejöttéről, amelynek épp az 50. darabja a Markó életmű-válogatás.
– Nagyon szépen kirajzolódik az az ív, ami Markó Béla költői életművét jellemzi, ha 1990 után nem írt volna egyetlen verssort sem, akkor is helye lenne ebben a sorozatban. Tíz kötete jelent meg a közéleti pályafutása előtt, azután újabb tíz, és a Passiójáték kivételével mindenik reprezentálva van ebben a válogatásban – fogalmazott. – Nem nagyon emlékszem hasonlóra, hogy valaki 15 éves szünet után, közéleti pályáról visszatérve az irodalomhoz, ilyen magától értetődő természetességgel tudjon magas szintű költészetet teremteni.
Arra a kérdésre válaszolva, hogy el lehet-e felejteni a versírást, hogyan tanítana meg verset írni, illetve van-e valamilyen recept erre vonatkozóan, Markó Béla elmondta, 17 évesen írta első érvényes verseit, majd tréfásan megjegyezte, nem igaz, hogy 15 évig semmit sem írt, hiszen írt például politikai nyilatkozatokat.
– Alapvetően nem lehet elfelejteni a versírást, de a nyelvvel bánni kell nap mint nap, és ha hosszabb ideig nem bántál írástudóként, költőként vele, megijedsz, hogy képes vagy-e rá. Olyan érzés, mint amikor hosszú idő után megpróbálsz kerékpározni, bár ez utóbbinak a bizonytalansága hamarabb elmúlik. Személyes tapasztalatom az, hogy versíráshoz nem elég az akarat, hanem kell legyen az éle­tünkben valami olyan, amit másképpen nem tudunk elmondani, kifejezni – mesélte el a költő, aki szerint belőle a kisfia hívta elő a késztetést, neki írt gyerekverseket.
Költői hitvallásáról szólva a lírikus kifejtette, a versen belül mindig sok műfajú szeretett volna lenni, félig-meddig kötött versekkel kezdte, aztán hamar áttért a képgazdag szabad versekre, majd a ’80-as évek közepe táján fedezte fel azt a nagyon kötött formát, amit például a szonettek jelentenek, és nagy örömmel jött rá, hogy ez az ő műfaja, „mert egyfajta mérnöki pontosságot tud összekapcsolni a költői fantázia szabadságával”.
Fekete Vince József Attila-díjas költő, a Székelyföld folyóirat és a kötet szerkesztőjeként elárulta, arra törekedett, hogy minél több vers férjen bele a válogatásba, amellyel a sok műfajú Markó Bélát akarta láttatni.
– Versei elejétől a végéig érthetőek, nyilván, egy költeménynek több értelmezési rétege van, de Markó Béla erőssége abban áll, hogy az átlagolvasó versízlését és a minőségi költészetet közelebb hozta egymáshoz – állítja Fekete Vince.
Kézdivásárhely szülöttjeként a költő meghatározónak nevezte a városhoz fűződő viszonyát, ahonnan magával vitte a „gondolkodás élénkségét”.