Pialoga Adolf, a sportoló játékvezető

Pialoga Adolf 1937-ben született Bukarestben. Édesapjának két autóbusza volt, és a város között szállított, az egyik buszon ő volt a gépkocsivezető, a másikon édesanyja a jegykezelő. Miután megszületett, szülei eladták a buszokat, vásároltak egy teherautót és egy luxusautót, és édesapja szülővárosába, Brassóba költöztek. Édesapja Brassóban a posztógyárban dolgozott a két autóval, az egyikkel árut szállított, a másikkal pedig az igazgatót. 1946-ig élt Brassóban, a háború idején Vidombákra menekültek, ahol kijárta az első és a második osztályt németül. A háború alatt édesapját a visszavonuló oroszok kirángatták autójából, és vonattal Oroszországba szállították, soha többé nem látta, ott halt meg a fogságban. 1946-ban édesanyja is meghalt, így öccsével és húgával árván maradtak. A rokonok szétválasztották őket, Adolf öccsével Székelyudvarhelyre került édesanyja rokonaihoz, húga pedig apja testvéréhez Budapestre költözött. Iskoláit itt végezte Székelyudvarhelyen, itt is érettségizett. Szeretett volna továbbtanulni, de nem volt rá anyagi lehetőség, így munkába állt a bútorgyárban, végül a cérnagyárból vonult nyugdíjba.

Labdarúgás

Fiatal koromban az Akarat ifjúsági csapatában is játszottam 1952 és 1955 között. Akkor jött ide az edzőnk Brassóból, Gellér Sándor, az MTK korábbi játékosa, aki magyar válogatott labdarúgó is volt. Vezetésével bejutottunk az ország legjobb 16 ifjúsági csapata közé, akkor Fogaras győzött le minket a továbbjutásért folytatott harcban. Zetelakán is játszottam a rajonok közötti bajnokságban, az egy szezonra szóló fizetségünk pedig egy autónyi bükkfa volt. Az öreg Laczkovics egy régi Csepellel elhozta a béremet, és ahol albérletben laktam, a kapu elé leborította a fát. Én egy hétig hordtam be, majd felhasogattam, és egész télen én fűtöttem ki az egész udvart.

Atlétika

A sportot még iskolás koromban az atlétikával kezdtem. Akkoriban a torna volt a fő sportágam, a csapattal eljutottunk az országos zónadöntőig. Először Marosvásárhelyen nyertünk a fiúcsapattal, a következő fordulóban, Iași-ban is mi voltunk a legjobbak, majd Ploiești-en a döntőben nyolc csapatból a negyedik helyen végeztünk. Csergő József volt a tanárunk, kötelező gyakorlatokat kellett elvégeznünk, szer- és talajtornában is. Nem létezett olyan hét, hogy ne legyen valamilyen verseny a környéken. A távfutással is próbálkoztam, a megyék közötti versenyen részt vettünk a Magyar Autonóm Tartomány csapatával, 1500, 3000, 5000 és 10.000 méteren is futottam. Idővel letettem a bírói vizsgát, 1980-ban Universiadét rendeztek Romániában, rendszeresen utaztunk Bukarestbe továbbképzésre. Ott sikerült megszereznem az első kategóriás bírói vizsgát, akkor én voltam az első Hargita megyében, akinek ilyen játékvezetői jogosítványa volt, és azt hiszem, azóta sem szerzett ilyet senki a megyében. Amikor jött a verseny, tekintettel arra, hogy Székelyudvarhelyről bíróként én voltam meghíva, a testnevelői tanács elnöke ahhoz, hogy bekerülhessen oda, engem kiutasíttatott, így nem tudtam részt venni a világjátékokon. Pedig megvolt már az öltözetem is, szürke nadrág, sötétkék zakó, ing, nyakkendő és jelvény, volt sapkánk is, amit utólag visszakértek.

Akkoriban Török Béla volt az atlétikaedző Székelyudvarhelyen, azóta szegény már meghalt. Nagyon jó érzéke volt az atléták összeszedéséhez, ő fedezte fel a város két neves magasugróját, a Kanadában élő Dósa Csabát, aki országos bajnok is volt, és Győrffy Andrást, aki Marosvásárhelyen jelenleg színész. Sokat segített nekünk a Román Atlétika Szövetség korábbi elnöke, Sőtér Jolán is, aki 1960-ban Rómában és 1964-ben Tokióban volt olimpiai bajnok magasugrásban. Az atlétika aztán kihalt a városban. Most is vannak gyerekek, viszik versenyekre őket, vannak szép eredményeik is, de egy bizonyos szint után mindenki eltűnik.

Téli sportok

A síugrás székelyudvarhelyi népszerűsége Mósa Pista bácsinak volt köszönhető, ő szedte össze a fiatalokat. Akkoriban jó nagy telek voltak, a Szejkén a sánc rendbe volt téve, amin maximum 45 méterig lehetett ugrani. Jöttek ide az ország minden pontjáról csapatok, komoly versenyeket szerveztek, volt olyan megmérettetés is, hogy 45-en ugrottak.

A sífutás is népszerű volt. A Művelődési Ház alatt volt az Akarat Sport Egyesület székháza, onnan indultak a versenyzők, majd a futballpálya melletti korábbi vasúti híd alatt ment át a mezőny, onnan az Agyagdomb volt a cél, majd egészen Lengyelfalva határáig haladt a mezőny, onnan vissza az erdő alá, majd a Budvár alatt érkeztek meg a finisbe. Az akkori sífutók közül kiemelkedett Kerestély Jenő és Bokor Rozália. A sível sokáig foglalkoztam, ebben a sportágban is bíró lettem. Komoly felkészüléseken vettem részt, hiszen az akkori rendszerben a románok nagyon szigorúan bántak velünk, magyarokkal.

Már dolgoztam a bútorgyárban, de akkor sem hagytam abba a sífutást. Ebéd után átöltöztem, majd mentem is ki a gyümölcsösbe, napi 10–15 km-t tettem meg a sílécekkel, otthon pedig forró tejbe mézet kavarva melegedtem fel. Akkor nem kaptunk a sportolásért semmit, élvezetből csináltuk.
A téli sportok is tönkrementek a városban, mivel 1989 után a fiatalok nem nagyon akartak már ezzel foglalkozni, nem szerették, nem tetszett nekik. Közrejátszott ebben az is, hogy a telek sem voltak olyanok, hogy versenyt rendezzünk a környéken. Ha jól emlékszem, a forradalom után egy alkalom volt, hogy ugróversenyt szerveztek, de nagyon silány volt, a tönkrement tornyot előtte közmunkával helyrehoztuk, de már nem jöttek a versenyzők. Erős Dódi próbálkozott még, a gyermekeket kivitte a sánchoz, mondta nekik, hogy az asztal alól ereszkedjenek be. Mikor meglátták, hogy milyen meredek, megijedtek, s legyalogoltak.

A Hargitán először 1952-ben jártam, egyik legkedvesebb emlékem is ide tartozik. A régi Madarasi menedékháznál mindig volt egy beavató szertartás. Minden azzal kezdődött, hogy odaraktak kitakarítani a szálláshelyünket, fát hordtunk fel, a pokrócokat portalanítottuk, a petróleumlámpákat feltöltöttük. Amikor elvégeztünk minket, jött a szertartás, volt ott minden, papnak beöltözött ember, felolvasás meg ilyenek. A beavatás abból állt, hogy egy ülő ember lábai közé beraktuk a fejünket, és jöttek a fenékre ütések. A szabályzat az volt, hogy férfifeneket férfikéz és női feneket csak női kéz érinthetett, így ki kellett találni, hogy ki csapott oda. Volt, mikor kellett négy-öt ütés is, míg kitaláltad, hogy ki volt a tettes, így avattak fel.

Egyik legkellemetlenebb tapasztalatom a brassói Poianán történt. Sífutó versenyünk volt, szálláshelyünkről felvonóval ereszkedtünk le a rajtra. A gép aztán egyszer elromlott, olyan 6–7 méter magasan voltunk, leugrani sem tudtunk, csak ültünk a székekben. Nagyon megfáztunk akkor, közel két órát vesztegeltünk a magasban, a versenyt el is halasztották emiatt. Miután lehoztak onnan, káposztalébe kellett áztassuk a lábainkat, hogy a nagy fájdalom szűnjön, meg voltunk dermedve.

Tudósítás

Közel 30 évig én tudósítottam az országos sportújságot Székelyudvarhely sporteseményeiről. Akkoriban volt miről, hiszen a női és férfi teke, a női és férfi kézilabda, a C és B osztályos labdarúgás, jégkorong, síugrás, atlétika mind az élvonalban voltak. Amikor a postáról tudósítottam, akkor kaptam is az eredményeket, és ha valamelyik csapat idegenben játszott, vártak az emberek a posta előtt, hogy mondjam el az eredményt.