Három éve indult az Áradás

– Hogyan fogadta a Méhes György-debütdíjat?

–  Azt nem mondhatom, hogy nem számítottam rá, mivel egész Erdélyben tudtommal csak én voltam debütáns ebben az évben. Úgy tekintek rá különben, mint minden egyéb díjamra, vagyis megelőlegezett bizalomként fogom fel a kitüntetést, amit azért adnak, mert tudják, hogy egy napon majd felnövök ahhoz a feladathoz, amit magamra vállaltam. Huszonhárom évesen még nem lehet igazán érett prózaíró az ember (néhány zsenitől eltekintve), viszont haladhat jó úton, és egyelőre azon igyekszem, hogy ezen is maradjak.

– Az előbb említette, hogy csak elvétve akad debütáns. Miért? Kevesebben választják az írói hivatást, vagy talán az internet népszerűsége miatt kevesebben próbálkoznak a nehezebben elérhető könyvkiadáshoz folyamodni?

–  Szerintem bőven akadnak debütánsok a magyar irodalomban, de valahogy az utóbbi két évben mégis hiány mutatkozott, legalábbis a hazai prérin, pedig kapásból tudnék négy-öt nevet felsorolni, akinek kötete kiadás előtt áll. Van, aki jövőre tudja összehozni a könyvét, van, aki még nem kapott támogatást rá, de akad olyan is, aki igencsak hosszasan nyesegeti a szöveget. Közlési felületben, úgy érzem, nincs hiány, a magyar irodalom el van árasztva folyóiratokkal. Hasznos terjesztés szempontjából az internet is, a blog, viszont lehet olyan negatív hatása, hogy ha mindenki elolvasta ott a szövegeket, akkor már a papírformátumú könyvre nem szánnak pénzt. De számomra az az igazán megtisztelő, ha olvasnak, az anyagi vonzata annyira nem érdekel.

– A folyóiratokra visszatérve, a Székelyföldben találkoztam először írásaival, ott is debütált?

– Először a Helikonban jelent meg írásom, de az nem volt valami erős dobbantás. Szilágyi István mégis úriember volt, látott bennem egy kis tehetséget, valószínűleg azért közölte le, hogy ne bizonytalanodjam el. A rá két-három hónapra Fekete Vincének köszönhetően megjelent székelyföldes rövidprózáim talán tényleg vállalható írások voltak, bele is kerültek az első kötetembe, persze egy kicsit átdolgozva.

– Melyik iskolához érzi közelebb magát, a prousti, avagy a hemingwayi, illetve a minimalista stílust vallja magáénak?

– Proustot nem olvastam, hallomásból tudom, hogy hömpölygő stílusában nagy figyelmet fordít a részletekre. Van egy barátom, aki mindegyik könyvét olvasta, és megnyugtatott, hogy az én ízlésemnek nem felelne meg... Inkább a hemingwayihez érzem közelebb magam, de számomra a legszikárabb, és mégis egyik legcsodálatosabb alkotó Bodor Ádám.

Egyik iskola mögé sem szeretnék felsorakozni, mindig olyan nyelvezetet használok, amelyet kézenfekvőnek találok, és ez általában nem a legminimalistább prózanyelv. Mondták is sokan, hogy eléggé líraiak az írásaim. Próbálok adni arra, hogy ne csak a történet bírjon mondanivalóval és a szereplők legyenek jól megkonstruálva, számomra a szöveg kimunkáltsága, szépsége is fontos.

– Hogyan működik az írás, előre eltervezi, hogy most leül dolgozni, avagy egy hangulat, egy élethelyzet váltja ki az indítékot?

– Véleményem szerint érdemes a hangulatot félretenni, mert ha igazán jó, akkor könnyen fel lehet idézni. Nem szokásom első felindulásból írni, rengeteg félretett ötletem van. Megesett olyan is, hogy másfél évig tartogattam egyetlen mondatot a tarsolyomban, azt tudtam, körülbelül miről is lesz szó, de azt nem, hogy miként végződik majd. Amikor leültem és megírtam, jól sikerült, de történt ez fordítva is: egy gondolatról úgy tartottam, ez aztán az „évszázad témája”, mégsem lett annyira ütős a kész szöveg. Nincsen erre módszertan, de tervezni mindenképp szoktam. A kezdőmondatot általában könnyen leírom, utána jön a neheze.

– Akkor nyugodtan kijelenthetjük Umberto Eco nyomán, hogy az alkotás 90 százaléka izzadás és mindössze tíz százaléka ihlet?

– Igen, nagyon fontos az „izzadás”. Érdemes többször elővenni az írást, újraolvasni, meghúzogatni, átdolgozni. Leginkább a nyelvezetében változik sokat a szöveg. Szerintem csak az amerikai filmekben fordul elő, hogy az író leül, és kész mondatokat pötyög egy zajos Remingtonon. Tudtommal az alkotótársaim is akkor elégedettek, ha a nyers szöveg 10–20 százalékát kihúzzák.

– Nem illik a filmet és az irodalmat versenyeztetni, de talán a tömör fogalmazásra az lehetne a magyarázat, hogy rohanó világunkban a filmben gyorsabban váltakoznak a képek, mint az olvasás során, ezért törekedik mindenki manapság a minimalista nyelvezetre?

– Inkább azt mondanám, talán az említett rohanó világ az irodalom szempontjából amiatt okolható, hogy sokkal több a kortárs költő, mint prózaíró. És ez nem jelent föltétlenül gondot. Különben középiskolás koromban én is utáltam a könyveket. Egyedül Ottlik Géza Iskola a határon című regényét olvastam el a kötelező háziolvasmányok közül. Érettségi után a pszichológia szakot választottam, de egy év után megcsömöröltem attól, hogy elavult elméleteket kell magolnom.

Édesapám javasolta, válasszam az újságírói szakmát, és megpróbáltam. Hamar utolért a teljesíteni akarás vágya, egy hete jártam erre a szakra, amikor a Filmtett Fesztiválról közöltem egy tudósítást a Szabadságban (kolozsvári napilap – a szerk.). Tényleg jól sikerült a szöveg, de rájöttem, nem ártana olvasni is, néhány jó fordulatot összeszedni a könyvekből és egy kicsit gyarapítani a szókincsemet. Ekkor kezdtem foglalkozni az irodalommal, és nagyon megszerettem például Émile Zola prózáját. Eldöntöttem, hogy szeretnék én is író lenni.

Furcsa, de pontosan emlékszem a dátumra, amikor leültem, és megírtam az első novellámat: 2009. január 8-án történt. Azóta mondom, hogy írással (is) foglalkozom.