Fülöp Zoltán: Többet lehetne tenni a Játékszínért

– Évad közepén járunk, kérem, vonjon mérleget.

– Elég korán megkezdődött jelenlegi évadunk, mesejáték bemutatójával indítottunk, és folytattuk az előző évadban kezdett Vaknyugat stúdióelőadást is. Továbbá elkészült a Tudós Nők és a Gazdag szegények is. Persze, nem kell elfelejteni, hogy tájolunk is, ellátjuk a Csíki-medencét, gyermekbérletet is vittünk Udvarhelyre, Gyergyóba, de a Finitóval mentünk és januárban is megyünk Budapestre. Zsúfolt a programunk, de úgy érzem, mindenki becsülettel teszi a dolgát.

– Milyen élmény az egykori kollégával a Vaknyugatban dolgozni?

– Czintos Jóskával mindig nagy élmény volt számomra dolgozni, hisz ott kezdtem a szatmárnémeti színháznál a pályafutásomat, ahol ő is a társulat színésze volt. Az ott töltött 25 év alatt nem csak hogy jó kollégák voltunk, hanem merem állítani, hogy nagyon jó barátok is. Újdonság nem volt számunkra ez a játék, hisz félszavakból, pillantásokból értjük egymást. Mindezek ellenére úgy érzem, nagyon jó munkát végeztünk, ha jutalomjátéknak nem is nevezhetném, de egy nagyon élvezetes, felejthetetlen alakításnak mindenképp.

Kiskamony-Szalai Lillának, aki nemrég szegődött hozzánk, valamint Veress Albertnek, aki már régi motornak számít, úgy gondolom, ugyanazt jelentette a Vaknyugat, amit nekünk. Ők is élvezték, és véleményem szerint messze magasan megoldották a feladatukat, szép alakításokat láthattunk tőlük. 

– Kezdetektől a Csíki Játékszín tagja, egy negyed évszázadig dolgozott a szatmári színháznál. Vonható-e párhuzam a két intézmény között?

– Eléggé nehéz összehasonlítani, mivel Szatmáron száz éve kőszínház van, a Csíki Játékszín ehhez képest kezdő. Én például hiába keresem azokat a dolgokat, melyeket huszonöt éven keresztül ott megszokhattam. Más a jellege és más a célkitűzése ennek a színháznak, ezért nem lehet szerintem egymás mellé tenni. Nagyok a különbségek. Mindenekelőtt ott működött egy nagyon jó társulat-összetétel, minden korosztály képviselve volt, műszakilag is sokkal jobban fel voltunk szerelve.

Bár már itt is az alapítástól eltelt tizenvalahány év alatt jelentős fejlődés észlelhető, még az a helyzet áll fenn, ahogy mondani szokták: „kicsi pénz, kicsi foci”. Sajnos, kevés a pénz, és ez eléggé meghatározza a társulat működését, hisz tudjuk, hogy a színház az a feneketlen kút, amelyikbe bármennyi pénz belepumpálható. Viszont nagyon pozitívnak tartom a kifejlesztett bérletrendszerünket, és lassan bevonult a köztudatba, hogy Csíkszeredának profi színháza van. Nemzetközi szinten szakmailag többször is elismertek, és a nézőink száma évről évre gyarapodik.

– A sikeres bérletrendszer titkát a széles műsorkínálatban látom. Megterhelő-e ez a színészek számára?  

– Igyekszünk mindenkinek a szája íze szerint játszani. Komoly darabtól vígjátékig, mesejátékig, musicaltől operettig – mindent próbálunk a terítékre tenni, hogy a néző válogathasson. Ez már a szakma, amikor is a különböző szerepek közt gyorsan váltani kell. Megterhelő ez, persze, mert kevesen vagyunk, és mindenki minden előadásban szerepel. Rossz szóhasználattal úgy is mondhatnám, hogy szalagmunkára kényszerítik a színészt, vagyis az egyes szerepek után nincs idő kellőképpen feltöltődni. Norma szerint dolgozunk, ami számomra szinte elképzelhetetlen. Régente a társulatok egy-egy színdarabot évekig játszottak, minden évadban készítettek egy-két új előadást, de a régieket is felújították. Továbbá, úgymond váltott lovakkal is működtek, sokszor cserélték a szerepeket, egyes színészek pihenhettek, és sorra kerülhettek azok, akik még nem játszottak az illető darabban.

– Úgy érzékeltem, hogy egyre inkább kezdi felütni az a jelenség a fejét, hogy a színészek nem is egy társulat állandó tagjai, hanem szabadúszók, egy-egy produkcióra szerződnek.

– Igen, lassan-lassan errefelé alakulnak az események, egyre inkább ennek az ideje jön el, de én ezt már őszintén nem tudom megtenni, hogy egy-egy darabra szerződjek. A fiataloknak szerintem viszont ez így megfelel, hiszen a fizetésünk egyre gyengébb.

Úgy állítom, hogy figyelmességnek sem tekinthető az a bér, amit mi kapunk jelenleg. Ebből nyomorgunk, vannak olyan helyek, ahol jobbak a fizetések, nem sokkal, de jobbak. Szerintem többet lehetne itt tenni a színházért.

Talán még nem értették meg, hogy a színháznak, ha nincs is gazdasági haszna, sőt pillanatnyilag – pénzügyileg – terhet is jelent, de sokkal később, néhány nemzedék felcseperedése után jelentős a szellemi hozadéka. Itt a nézők rosszat nem tanulnak, mi próbálunk egy tükröt tartani, nevelni. Az anyagi gondokat leszámítva, sok szép pillanatot értem meg a Csíki Játékszínnél, és remélem, hogy ha Isten megsegít és egészséget ad, még megérek hasonlókat, de ezt már nem lehet kiszámítani, nem lehet tudni, mit hoz a jövő.