A magyar népmese napja

Nagy mesemondónak szokás őt nevezni, örök mesélőnek, hiszen nemzedékek egész sora nőtt fel az általa írt, összegyűjtött vagy éppenséggel fordított meséken, azon a csodás mondavilágon, amely a mai napig őrzi, meghatározza és átörökíti a Székelyföld múltjához való ragaszkodásunkat. A százötvenhárom évvel ezelőtt született író hagyatéka nélkül felnőttként is sokkal szegényebbek lennénk, hiszen a mese jó alap a későbbi intellektuális építkezéshez. Elek apó emberi példája pedig azért is kimagasló, mert a Trianont követő esztendőben, amikor oly sokan nekilódultak az ismeretlennek vagy a csonkolt országba repatriáltak, ahol aztán csak az illúziók és a hazavágyás révén érezték valamelyest otthon magukat, ő keletnek vette az irányt (1921) és a szülőfalujában felépült kúriában élte le további életét. Irodalmi és közéleti szervezkedések színhelye volt az árnyak fák tövében elhelyezkedő Mari-lak egészen 1929. augusztus 17-ig, amikor a „…fő, hogy dolgozzanak…” mondattorzóval hirtelen véget ért ez a nem akármilyen gazdagságú írói pálya.

Elek apó kútjánál, a székelyudvarhelyi sétatéren tartották meg szeptember 30-án, vasárnap a meseünnepet. Kézműves foglalkozással, járdára és papírra való rajzolással merítkeztek el a gyermekkor fantáziadús, önfeledt és játékos világában a legkisebbek – köztük egy-két előkészítő osztályosnak álcázott felnőtt is – a Tomcsa Sándor Színház művészei – László Kata és Vidovenyecz Edina – pedig meséket adtak elő. Stílusosan Az élet vize című örök kedvenccel indult a felolvasás. Mesekvíz színesítette, tette izgalmassá az együttlétet, többen mesekönyvet vihettek haza a jó válaszokért, de mindenki nyertesnek érezhette magát, ha rászánta a meseszép nyárvégi, de őszt idéző délután egy részét erre a megemlékezésre. A rendezvényt az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) székelyudvarhelyi szervezete kezdeményezte.