Apródokból neveli a lovagokat

Barabás László \"lovagias\" tetteit elismerték a Magyar Kultúra Napján

– Hogy lesz valaki a magyar kultúra lovagja?

– Ez egy civil társadalom díja, civil szervezetek állítanak jelöltet. A sok jelöltből egy testület, egyfajta kuratórium választja ki azokat, akiket arra méltónak talál, hogy a Magyar Kultúra Lovagja legyen. Az Egyetemes Kultúra Lovagja címet kevesebben kapják meg, Magyar Kultúra Lovagja címet többet adnak. Az idén 10 országból 35 személyt avattak a Magyar Kultúra Lovagjává.

– Hogyan zajlik egy ilyen avatás, és mitől lovag a lovag?

– Nagyon szép és hosszú ünnepség volt egy budapesti szálloda dísztermében. Igazi ceremónia: bejönnek a lovagok, a magyar kultúrának ugyanis van már egy lovagrendje, behozzák a magyar szent koronát, és zajlik a Magyar Kultúra napi Gála. Mindig egy ország magyarsága a gála díszvendége, idén Ausztrália magyarsága volt. Az ünnepség első része róluk szólt: elhangzottak ausztráliai magyar költők versei, énekei. Jövőre Ausztria magyarsága lesz a díszvendég, ők mutatják be a kultúrájukat. Énekeltünk természetesen mi is. Az ünnepség második részében került sor a kultúra lovagjainak felavatására. Megvoltak ennek a hagyományos mozzanatai is: egy pódiumra kellett felmenni, ahol a kuratórium elnöke, illetve az egyik kuratóriumi tag felolvasta a jelöltnek az úgynevezett lovagias tetteit. Magyar Kultúra Lovagja címet ugyanis azoknak adományoz a Falvak Kultúrája Alapítvány, akik huzamosabb ideig önkéntesen, önzetlenül, szakmai felelősséggel dolgoztak a kultúra valamely területén. Most például 10 országból volt 35 jelölt, és ezek a kultúrának 25 különböző ágát képviselték. A méltatás után a lovaggá avatás következik, régen térden állva történt, ma már állva, s a kuratórium elnöke a kardot ráhelyezi a felavatandó vállára. Szimbolikus gesztus, aminek megvan a jelentősége. Én annak örülök, hogy a népi kultúra területén már olyan kiváló emberek kapták meg ezt a címet, mint Andrásfalvi Bertalan néprajztudós,  Kallós Zoltán, Csíkszeredából Balázs Lajos, Marosvásárhelyről Kerekes Tóth Erzsébet népdalénekes, aki nem olyan rég hunyt el.

– Tehát nem hord ezentúl kardot a cím mellé...

– Nem. Nyaklánccal, oklevéllel jár, karddal nem a kitüntetés.

– A lovag szimbolikus jelentése azonban a harc is...

– A középkor során lovagias tetteket kellett végrehajtani, de mindig egy szent cél érdekében. Hogyha ezt a modern kor nyelvére fordítjuk le, akkor ez azt jelenti, hogy a nagy, szent cél: a magyar kultúra ügye.

– S mi számított ebben az esetben lovagias tettnek?

–  A felolvasott dokumentum szerint: lovagias tett volt a több évtizedre kiterjedő néprajzi gyűjtő- és kutatómunkám, aminek a hatósugara a közép-erdélyi régió.

– Ennek eredménye immár több kötet...

– Hat kötet, 50 néprajzi tanulmány, illetve több mint 100 írás a népi kultúra területéről. Azt is hangsúlyozta azonban a méltatás, hogy ezek az eredmények nem csak kötetekbe zárva porosodnak a könyvespolcon, hanem a mai közművelődésben lehet hasznosítani, hogy ne holt anyag legyen. Így jött be  a művelődés-szervezés, hiszen az EMKE alelnökeként főleg a népi kultúrának a továbbéltetését, szervezését, szakmai segítségét vállaltam.  Ez fontos, főleg most, amikor van egy törés a népi kultúrában, vagyis nem működik úgy, mint 50-60 évvel ezelőtt. Nem a családból tanuljuk meg, s akkor ezeket az iskola próbálja átvállalni.

– És akkor itt jön képbe a Kántortanítóképző....

– Igen, ez a harmadik színtere a munkásságomnak, hogy a Kántortanítóképző  főiskolának része vagyok. Nagyon fontos, hogy a diákokat ne csak órákon tanítsuk a népi kultúráról, magyar történelemről, hanem ezeket élőben is  mutassuk meg nekik, például néprajzi táborokban.

– És hajlandóak a diákok mindezt folytatni? Van remény bennük?

– A fiatalságban mindig van remény. Onnan kell kezdenünk, hogy fel kell fedeztetnünk a diákokkal a saját közösségeiknek az értékeit. Az a falu – legyen az Jobbágytelke, vagy Bethlenszentmiklós a Kis-Küküllő alsó vidékén – annak értékei vannak, úgy kell közel hozni ezeket az értékeket, hogy az otthonossá váljék. Ne azt gondoljuk, hogy el kell mindettől távolodni teljesen. El kell jussunk oda, hogy egy végzős azt mondja: én szívesen megyek abba faluba tanítani, ott én elvállalom a kántori szolgálatot. Így végeztek a  Kántortanítóképző főiskolán immár 700-an, és körülbelül 95 százalékuk itthon is marad, Erdély falvaiban, városaiban. Itt vannak és végzik a lámpás szolgálatukat.

Barabás László szerint a kitüntetés egyfajta felelősség is

– Ön mikor tette fel a kultúrára az életét? Hogyan alakult ki egyáltalán ez a népi kultúra iránti vágy?

– Falun születtem, a sóvidéki Parajdon. Számomra természetes volt, hogy mellettünk folyik a Küküllő, természetes volt, hogy néhány méterre ott van a temető, a kettő között ott van az utca, abban emberek laknak, szomszédok, rokonok. Ott a család, amely éli a közösségi életét. Természetes volt, hogy télen szánkázunk, nyáron dolgozunk, hogy székely harisnyában jártam hétköznap is, mellette pedig énekeltünk, elvittek lakodalomba. Amikor nagyobb lettem, elkerültem Érmihályfalvára, és rájöttem: az egy teljesen más világ, mással foglalkoznak az emberek, talán a szokások is mások. A családi indíttatás mellett nagyon szerettem olvasni, s így ismertem meg különböző világokat, s döntöttem el elég korán, – amikor egy fogalmazás után megdicsért a magyar szakos tanár – hogy akkor én magyar nyelv és irodalom szakos tanár szeretnék lenni. Ez a cél lebegett előttem, és hál\'istennek sikerült megvalósítani. Középiskolás és egyetemista koromban már tudatosan kezdtem foglalkozni a helybéli szokások, mondókák gyűjtésével, elindultam a néprajzi gyűjtő pályán. Ez folytatódott számos településen, ahol tanítottam, de az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület berkeiben is.

– Ez a lovagi cím inkább egy kitüntetés, vagy egyfajta felelősség is?

– Azt hiszem, mindkettő. Örülök annak, hogy mások is értékelték a munkámat, viszont nyilván felelősség is. Ezután is azt fogja jelenteni, hogy azt a munkát, amit eddig végeztem, a továbbiakban is szeretném folytatni, és minél több diákunkat rávenni arra, hogy őrizze a kultúra értékeit. Egy-egy diákunk azt mondja, hogy neki már nincs mit kutatni egy adott faluban. Pedig dehogy nincs. Nézzünk csak mélyebben utána, merítsük csak mélyebbre azt a csuprot a kútba! Olyan gazdag, a mi erdélyi, de a mi marosszéki kultúránk is. Még sok apród jöhet, akik az apródi státusból nyilván lovaggá is alakulhatnak, fejlődhetnek. Ez a cím tulajdonképpen csak megerősít abban, hogy az elkezdett munkát folytatni kell.