Halló, halló! – miért élvezetes manapság is a közel negyven éve kezdődött sorozat?

A nyolcvanöt epizódot megélt sorozat 1984-től 1992-ig futott a BBC tévécsatornán, főszereplője René Artois, egy francia vendéglő tulajdonosa, aki a második világháború idején próbált ügyeskedni az országot megszálló németek és a francia ellenállás szolgálata között.

Tulajdonképpen ebből az alapkonfliktusból bontakozik ki a történet, ahol számos sztereotipizált karaktert ismerhetünk meg. A sorozat magyar szinkront is kapott, lehet sokunknak ismerős az a mondat, hogy „Jól figyeljenek, mert csak egyszer mondom el!”, a „Jó reggelit!” vagy épp René anyósához intézett „kedves” szavak, a „Szűnjön meg!”. De hasonlóan vicces a sokszor már az unalomig ismételt a „Bukott Madonna a nagy didikkel” festmény emlegetése is, amely eladása több szereplőnek is a háború utáni jólét jelképe. 

A francia kisvárosban játszódó történet szinte minden eseménye a helyei kocsmáros, René köré szerveződött, akit számos megpróbáltatás ért.

De olyan abszurd helyzetek is mindennaposnak számítottak a sorozatban, hogy hogyan érje el az angolokat azon a rádióvevőn keresztül, amelyet az anyósa ágya alá installáltak. 

Noha brit sorozatról van szó, a Halló, halló!-ban nem találjuk meg a tipikus angol humor jegyeit, a széria leginkább a ma is divatos sitcom-ok – Így jártam anyátokkal, Modern család, Agymenők – humorához lenne hasonlítható, a szituációs poénok mellett a cselekményszálak haladnak egy bizonyos végkifejlet felé, a karakterek pedig a való életből is ismert sztereotípiák mintaképei. Akkoriban egészen újfajtának számító megoldásokkal is találkozhattunk, például amikor számos epizód kezdődött úgy, hogy René a kamerába beszélt, a nézőkkel ismertette, hogy épp mi is történik. Ismerős ez valahonnan? Igen, rád gondolok, Deadpool vagy épp a Wall Street farkasa vagy a Kártyavár. A közel kilencven epizódot megélt széria végig le tudott kötni, és felüdülés volt a ma megszokott sorozatokhoz képest.