
Katona a Szerecsen-sziklán. Hagyományőrző, az emlékezés és emlékeztetés képezi feladatkörét
Fotó: Balázs Katalin
Három szinten tervezték meg a védelmet. A Maros bal partján faházaknak álcázott fegyverlerakatok, szemben, a sziklás hegyoldalban középmagasságban és a csúcson is lőállások, bunkerek épültek ki. 1941-ben történt mindez, és bár a magyar állam hosszabb távra tervezett, a tulajdon és békeidő három évig tartott.
2018. augusztus 17., 16:062018. augusztus 17., 16:06
2018. augusztus 18., 10:262018. augusztus 18., 10:26
Ott jártunk, ahol a 21. határvadász erődszázad 1944 szeptemberében a végletekig védte a földet a támadó szovjet csapatokkal szemben. A Maros völgyének szűkületében lévő szalárdi erőd volt Székelyföld védelmének utolsó támpontja. A sziklás terepen kiépített állások látványa idézte fel a háború borzalmait, melyekre az ott harcolókkal készült interjúk, visszaemlékezések erősítettek rá. A határvadászok emléktúrájának első állomásán az EKE Gyergyói Osztályának tagjai, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Soporoni Tagozatának képviselői és számos határon inneni és túli érdeklődő vett részt, összesen 74 személy.
Igler Attila hadnagy két hagyományőrző társával érkezett idén a határvadász emléktúra helyszíneire, így Szalárdra, Remetére, Katrosára, Kézdivásárhelyre, a Bratocsa-hágóra, Csukás-hegységbe, Hidegségbe és Csíkszentdomokosra. Visszajárók, hiszen ők jelenítették meg a háborús történéseket a Kereszthegy című filmben, melyet Nagy József remetei történész rendezett. Olyan ruhákban érkeznek minden esztendőben a hagyományőrzők, amilyenekben a világháborús katonák harcoltak. Igler Attila ötlete volt az is, hogy ne csak ők emlékezzenek, hanem a civil lakosságot is hívják meg az egykori hadszínterekre. Így egy hétig tart az erődrendszerek bejárása, a valamikori honvédek erőfeszítéseinek felidézése, melyet a haza védelmében tettek. Három zászlóalja emlékeznek, a 24-esekre Kézdivásárhely környékéről, a 32-esekre, akik Gyimesben, illetve a 21-esekre, akik Gyergyóban álltak a vártán.
Háborús helyeken békeidőben – Szalárdon a Szerecsen-tetőről leérkezve, a 21-esek nyomában
Fotó: Balázs Katalin
Nagy József történész volt az idegenvezetőnk, a Szerecsen-tető sziklaszirtjén ő mutatta a mélységben a Maros völgyének legszűkebb vidékét, Szalárdot, majd kalauzolt el a Páfrányos-tetőre, hogy alig hat kilométeres távon összesen 1000 méteres szintkülönbséget gyűrjünk le, ismerkedve a második világháborús erődrendszerrel. Északra a Kelemen-havasok, délre a Görgényi-havasok, köztük a Maros, előttünk a múlt: lövészárkok, figyelő és tüzelőállások, óvóhelyként szolgáló betonbunkerek. A bunkerek azóta csak részben láthatóak, felrobbantották, viszont ma is tanúi annak az erőn felüli munkának, mellyel kiépítették.
Mellettük máshonnan idehozott zsidó munkaszolgálatosok is voltak az építkezésen, sokszor kézzel keverve meg a maltert. A hozzávalókat volt, ahová szekéren, volt, ahová csörlős rendszerrel juttatták fel. A Szalárdon dolgozóknak könnyebbség volt, hogy a hátország felől, a hegy hátától gépkocsival megközelíthetők voltak a stratégiai pontok” – tájékoztatott Nagy József, aki világháború-kutatóként számos szemtanúval készített interjúkat, vagy gyűjtötte össze írott visszaemlékezéseiket.
A történész állítja, a második világháború kapcsán nincsenek nagy tabuk, amelyekről nem tudunk, ismerjük a harcok folyamatát, az erődök építését, a katonai szolgálat kérdéseit, a visszavonulást, de sok minden van, amiről nem tudunk eleget. Az eddig összegyűjtött visszaemlékezésekből kell rekonstruálni a múltat, mert már aligha vannak szemtanúk. A legfiatalabb veterán is 1925-ben született, tehát 93 éves, és aki meg akarta osztani emlékeit azt már tíz éve felkereste Nagy József. A Gyergyói-medencéből 70–80 interjúja van, annyi, ahány veterán akkor élt. A történész tapasztalatból állította:
„Az interjúk a népi emlékezet világának részei, átmenetet képeznek mese és valóság között” – szögezte le Nagy József, hozzátéve, ha a veteránok közül egyre kevesebb is van az élők sorában, az emléktúrákon mindig vannak jelen az ő leszármazottjaik. Azt is tapasztalta, a háborút járt személy gyermeke kevésbé, unokája viszont jobban érdeklődik a történtekről.
Egy kis túra az emlékek közt
Fotó: Balázs Katalin
A 21. határvadász zászlóalj nyomába eredt túrázók késő délután értek vissza autóikhoz, miután a Maros túloldalán is szemre vételezték az egykor faházaknak álcázott bunkerek maradványait. Nagy József elmondta: az egykori történelmi korszak elmúlt, ma nem a háborús időket éljük, nincs jogunk senki fölött ítélkezni. A háború is emberarcú volt, nem jók és rosszak csaptak össze, hanem emberek emberekkel. „Nem kell az érzelmeikkel azonosuljunk, de megvizsgálhatjuk és megérthetjük, mit éreztek akkor.
Mindenkinek megvan a saját történelme, mindenkinek joga van megélni, a lényeg, hogy kezelje történelemként és nem mai valóságként. Ami megtörtént, elmúlt, akkor fegyverrel a kézben kellett hely állni, ma az lenne a hőstett, ha az áldozatok sírhantjai fölött békejobbot tudnánk nyújtani egymásnak.”
Emlékirat-részlet
„Szeptember 21.: Valamikor éjszaka kettő körül szólaltak meg a Sztálin-orgonák, s hogy az oroszoknak pontos információik voltak rólunk onnan tudjuk, hogy a hegyoldalról pár perc alatt leseperték az új barakkok egy részét az álcázás ellenére. Az élete csak a szerencsén múlt mindenkinek. Én a barakk szélén feküdtem, ahonnan egy erős lökés kidobott az erdőbe. Két fa között álltam meg (…) Azon kívül, hogy a csattanástól mind a két fülem bedugult, nem volt semmi bajom, végigtapogattam kezem-lábam, helyén voltak, s volt bennük érzés. (…) Semmi fájdalmat nem éreztem, csak feküdtem a földön egy darabig, bámultam, hogy minden ég körülöttem, még a fák is hatalmas gyertyaként lökték a lángokat a magasba. Kicsit felemelkedtem, hogy körbekémleljek, de gyorsan le is kellett kapnom a fejemet: egy golyó pontosan a fülem mellett süvített el, s belevágódott a fába. Ismét vártam egy darabig földre sunyított fejjel, közben magamban számolni kezdtem, s megállapítottam, hogy a fejem teljesen tisztán működik. Tehát éltem.”
Részlet Ditrói Csiby Éva: Üzenet apámtól. Tradeorg Nyomda, Balatonfűzfő, 2003. című könyvéből.
(Csibi Ferenc honvéd, ditrói 38 éves családapa tartalékosként vonult be. Nem szökött haza a határőrökkel, visszavonult Szalárdig, itt minden nap naplót vezetett október másodikáig, amikor hősi halált halt.)
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
szóljon hozzá!