Taplászat – a kihalófélben lévő mesterség

A jó minőségű, gazdagon rétegzett tapló – népiesen topló – a legkevesebb 150–200 esztendős bükkfán nő. Környékünkön már csak fél tucat mester foglalkozik a megmunkálásával, és utánpótlás hiányában velük együtt valószínűleg teljesen eltűnik a szakma.

Fábián Zoltán negyven esztendeje „beleházasodott” a taplászatba: megtetszett neki apósa mestersége, és bár főállásban nem ezzel foglalkozott, beletanult. Szenvedélyes erdőjáró és kitűnő erdőismerő lett, amint az idő engedi, elindul a máramarosi havasokba vagy a Zsil völgyébe megfelelő alapanyagot keresni. Elmondása szerint egész térképek vannak a fejében, emlékszik az előzőleg látott fák helyére, ezért mindig tudja, hova kell visszatérnie. Az évek folyamán azonban annyira letarolták az erdőket, hogy nagyon nehéz begyűjteni a szükséges alapanyagot. A megmunkálható tapló a tengerszint fölötti ezer-ezerszáz méteres magasságban található: az öreg fák törzsét a fagy megrepeszti, így a megbetegedett fából kinő a képződmény, amit taplóként ismerünk. Ezeket a legyengült fákat aztán leggyakrabban az első vihar kidönti.

Eltűntek az erdők, és velük együtt a taplók is

A régi mesterek nem a naptárt követték, hanem a szamócaérés idején indultak először gyűjteni – magyarázza Fábián Zoltán. Ha megfelelő az időjárás, a tavaszi termés júniusra érik be, augusztusban már meggyérül a fán a tapló, és szakad is. Szeptemberben megint kezd nőni a gomba, és ha az időjárás kedvez, három hét alatt be is érik, így legkésőbb október elején már gyűjthető az őszi termés. A tapló szakaszosan nő, rétegei hasonlítanak a fák évgyűrűire. A szárazság és a sok eső sem tesz jót neki, kiegyensúlyozott időjárás esetén azonban széles rétegekben növekszik, amelyek jól megmunkálhatók.

„Ritka az a toplós fa, amelyik első megbetegedése jó lenne, ezért első évben letisztítjuk a fát, eltávolítjuk a toplót róla, majd a következő évben arra megyünk és begyűjtjük az újat, ami már megmunkálható” – meséli Fábián Zoltán. Egyre gyakrabban érik azonban meglepetések. Előfordult már, hogy amikor következő évben Vrancea megyében visszament az erdőbe, amelynek fáit előzőleg lepucolta, már hűlt helye volt az erdőnek, mind egy szálig kivágták. „1977 óta a nagy erdőknek csak az öt százaléka maradt meg. Sajnos a mennyiség csökkenése a minőségen is meglátszik. Tavaly 250 kilométert utaztunk be, és csupán két toplóval tértünk haza. Tizenöt-húsz éve még annyit gyűjtöttünk, hogy most az egész országban nem találnánk annyit. Volt, amikor egy zsáknyiból 30–40 sapka lett, tavaly két zsákból egyet sem tudtam készíteni. Ezért nem fognak neki fiatalok ennek a szakmának” – panaszolta. 

Az asszony készíti a taplótárgyakat

Családjukban megoszlik a munka: Zoltán járja az erdőt, vászonzsákba gyűjti a taplót, hazatérés után a tavasziakat két hétig érleli, ezáltal az eredetileg szürkés friss anyag szép barna árnyalatot kap. Ezután letisztítja, majd különválasztja a rétegeket, és kinyújtja őket: minél szélesebb a réteg, annál nagyobb darab nyújtható belőle, a legjobból táskafül készül. A bükkön termett taplóval ellentétben a nyírfáé nem nyújtható, ezekből szeleteket hasítanak, ragyogó fehér színűknek köszönhetően tökéletesek díszítésre.

A tárgyak készítése már Erzsébet feladata. Az ő keze alatt válik a nagyobb darabokból asztalterítő vagy falvédő, kartonvázra húzott kis táska, ugyanakkor a sapkákat is ő készíti. Szépek lennének a kalapok is, azonban sosem tanulták ki azok elkészítési módját, mire pedig elkezdte érdekelni őket, már kifogytak a megfelelő minőségű taplók az erdőkből. A sapkát is egyre nehezebb előállítani, a múlt évben alig húszra elegendő alapanyagot találtak. A sapka esős időben nem hordható, hiszen ha átázik, elveszíti formáját, azonban melegben kitűnő napvédő, és felszívja a nedvet, nem izzad benne a fej.

Telefontok taplóból

A hagyományos darabok mellett folyamatosan újít a házaspár, így a fiatal vásárlók kérésére karkötőket, nyakékeket, hajdíszeket, ékszeresládikókat vagy akár telefonvédőket is készítenek. Erzsébet a férje által kinyújtott lapokat dolgozza fel, szükség szerint egy részüket vasalva, másokat vasalatlanul. A forró vasalóval sötétíthető is a díszítésre vágott darab, így a tapló eredeti színe mellett még több árnyalat nyerhető. Az elkészült tárgyakat mindig sötétebb darabokkal szegi körbe A vasalatlan darabokat egy körtefából készült nyomtatóra teszi, és az ebbe vésett levélmintákat beléjük vasalja. A család tulajdonában közel húsz ilyen „lapinyomtató” van, oldalaikon összesen hetven mintával. Erzsébet elmondása szerint egyes darabok több száz évesek, olyanoktól kapták, akik már nem folytatták felmenőik mesterségét. A rózsavágónak nevezett fémmatricával virágokat vág, ezeket összeköti, majd liszttel kevert csontenyvvel ragasztja fel. Ez az anyag nagyon erős, régen a bútorasztalosok is ezt használták – magyarázza, megmutatva, hogy minden tárgy kizárólag természetes alapanyagokból, hagyományos eszközökkel és módon készül. Tisztításuk csak porolással végezhető, hiszen mosni nem lehet őket, ezért arra is  vigyázni kell, hogy nagy mennyiségű folyadék ne ömöljön rájuk.

Korond látja el a világot taplótermékekkel

A korondi taplófeldolgozók pár évtizede a Fekete-tenger partján nyaraló turistáknak értékesítették termékeiket, szép eredménnyel, ma viszont már egyik család sem hagyja el a települést – a felvásárlók széthordják, nemcsak az ország különböző, turisták által látogatott helyeire, hanem külföldre is. Így azt hinni, hogy például a Törcsváron román népi viseletben taplósapkát árusító bácsi maga készíti a vásárfiát, ám ez nagy tévedés – tudtuk meg a házaspártól. Nincs tudomásuk arról, hogy a tőlük 40 lejért vásárolt fejfedőért mennyit kérnek az ország más vidékein, azt azonban már egy ismerősüktől hallották, hogy egy 50–70 lejes kis táskáért más országban hatvan dollárt is elkérnek.
Mivel gyakorlatilag ez a féltucat mester látja el taplótárggyal a világot, azt hihetnénk, hogy vígan, irigylésre méltó anyagi körülmények között élnek. Ez azonban nem így van. A sok vesződéssel járó szakma nagyon szűkös megélhetést biztosít számukra, hiszen az alapanyaghiány mellett ma már nincs túl nagy kereslet az egyre kisebb számban készülő taplótermékekre sem.

Sokoldalú felhasználás
Régen a taplót hajótömítésre használták, a második világháborúban kötszert készítettek belőle, hiszen fertőtlenítő hatása is van, ugyanakkor a méhészetekben máig is alkalmazzák füstjét a méhek megnyugtatására. Kutatások bizonyítják, hogy már több mint ötezer éve tüzeltek vele, ugyanakkor a fehér nyírfataplót fájdalomcsillapításra és bélrendszeri panaszok ellen is használták: nyakban hordták, és szükség esetén rágták.