Tizenkét nőre és gyerekre vigyáz Parajdon a háború elől elmenekülő Oleksiy

„Higgyék el, hogy ez roppant nagy felelősség, én pedig érzem a súlyát, és mindent megteszek, hogy vigyázzak a rám bízott nőkre, gyerekekre” – szögezte le határozottan.

Ő egyébként akkor legálisan távozott Ukrajnából, hiszen a kormány még megengedte, hogy elmenjenek azok a férfiak, akik legalább három gyerekre, esetleg fogyatékkal élőkre kell vigyázzanak. Azt azonban nem tudja, hogy mikor mehet vissza, hiszen ha most megtenné, akkor jó eséllyel ott ragadna és védtelenül maradnának a vele érkező személyek.

Tulcsától Parajdig

Először Tulcsán (románul Tulcea) kapott szállást a férfi és vele érkező rokonai, ismerősei – köztük harcoló barátai feleségei –, ahol egy panziótulajdonos fogadta be őket. Felesége, Yana, illetve az ő elmondása szerint ott

Mégsem tudtak ott maradni, hiszen túl közel volt a zajló háború. „Folyamatosan őrlődtünk, hogy haza kell menjünk, hiába tudtuk, hogy az nem biztonságos. Persze végül mindig abban egyeztünk meg a férjemmel, hogy most az a legfontosabb, ha vigyázzunk a gyerekekre, hiszen ők jelentik az ukrán népet” – fogalmazott Yana. Az is továbbindulásra késztette őket, hogy egyre több ukrajnai menekült érkezett a környékre, olyanok, akiknek kevesebb anyagi forrásuk volt náluk. Nekik is szerettek volna helyet biztosítani azzal, hogy ismét útra kelnek. 

„Nagyon megörültünk, ugyanakkor rögtön útnak indultunk, amikor meghallottuk, hogy szívesen fogadnak. Nehéz volt eljutni Parajdra, hiszen nálunk egyenesek az utak Odessza környékén, itt pedig kanyar kanyart követett. Egy kisebb balesetünk is történt útközben, de végül sikeresen megérkeztünk” – magyarázta Oleksiy.

A férfi azt is kiemelte, hogy közjegyzőhöz kellett menjenek egy aláírás-hitelesítés érdekében és ő sem kért pénzt, ugyanakkor a székelyudvarhelyi városházán is segítettek neki. Utóbbi azért is fontos, mert Oleksiy továbbra is igyekszik biztonságos szálláshelyre juttatni más ismerőseit, akik ugyancsak Ukrajna elhagyására kényszerülnek.

Hamarosan fel szeretné venni a kapcsolatot különböző intézményekkel, hogy megfelelő helyszínekre juttassanak nélkülözhetetlen segélycsomagokat.

A szervezkedés az idejüknek csak kisebb részét teszi ki, hiszen folyamatosan idegeskednek otthon maradt barátaikért, ismerőseikért, szeretteikért; velük interneten keresztül tartják a kapcsolatot. Arról is mesélt, hogy

Édesanyja nyugalmazott egészségügyi asszisztensként a föld alatt rejtőző személyeknek igyekszik segíteni, édesapja teherautót vezetve a humanitárius szállítmányok eljuttatásából veszi ki a részét. Egyik közeli rokona, azért nem jön el az országból, mert félti katonaként harcoló férjét, nem akarja egyedül hagyni őt.

– mondta el Oleksiy könnyek között. Nem tudják azt sem, hogy a pénzük meddig fog kitartani, így ő jelenleg arra készül, hogy Nyugat-Európában vállaljon munkát. Az sem kizárt, hogy idővel meg kell próbálja eladni otthoni ingatlanjait.

Értetlenül állva

Teljesen megváltozott a milliós dél-ukrajnai nagyváros, Odessza a háború kitörése óta – mesélték –, a barátaik által küldött fotókon látszik, hogy

Az emberek igyekeznek homokzsákokkal elfedni a történelmi emlékműveket és a régi házakat, hogy legalább azokban ne essen kár. „Azt gondolom, hogy a bombázással a történelmüket is igyekeznek eltörölni az oroszok, ezt próbálják megakadályozni az otthon maradtak.

Ezt kérdik egyébként a helyiek is az oroszoktól. Engem soha nem érdekelt, hogy ki milyen nyelven beszélt, hiszen megértettük egymás és mindenkivel jól kijöttünk. Mi változott meg? Miért kell háborúzni? Miért kell emberi életeket elvenni?” – tette fel a költői kérdést Yana. Oleksiy, aki mérnökként bejárta Európát, hozzátette: 

Yana hangsúlyozta, szerinte jelenleg Ukrajna a demokrácia árát fizeti meg a háborúval.