Megérteni 56-ot

A második világháborút követően Magyarország úgy szabadult fel a náci megszállás alól, hogy a kommunista Szovjetunió megszállási övezetébe került. A szovjetek fokozatosan hozzásegítették a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártot a hatalom megszerzéséhez. Ezt úgy tudták megvalósítani, hogy

a választásokat manipulálták, az ellenzéki pártokat megfélemlítették, több politikusát letartóztatták.

1949-ben tartották az első egypárti választást, amelyen már csak és kizárólag a kommunista jelöltekre lehetett voksolni.

1947-ben Rákosi Mátyás, a Sztálin legjobb tanítványaként elhíresült kommunista vezető megkezdte Magyarországon a totális diktatúra kiépítését. Államosította a bankokat és üzemeket. A székelyudvarhelyi származású Rajk László belügyminiszter felszámolta a civil szervezeteket. Támadás indult az egyházak ellen is, Mindszenty József esztergomi érseket koncepciós perbe fogták, megkínozták és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Az egyházi iskolákat államosították. Számos papot börtönbe zártak, hogy

ne „térítsék le” a fiatalokat a kommunista útról.

Sokan közülük vértanúk lettek. Az egyházellenes intézkedések betetőzése a városligeti Regnum Maria-templom felrobbantása volt, helyére Sztálin szobra került… Rákosiról, „népünk bölcs vezéréről” is készültek művészeti alkotások. Mindent áthatott a személyi kultusz, a Sztálin, Rákosi és más kommunista vezetők iránti előírt, kötelező tisztelet. Mindenhol ki volt téve a képük, ha megjelentek vagy megemlítették őket, felállva kellett tapsolnia az éljenző, lelkes tömegnek. A tévéadások kizárólag Rákosit ünneplő és neki tapsoló embereket mutathattak. Dicsőítő énekek és versek születtek a „nép csalhatatlan vezetőiről”. Rákosi születésnapján munkaversenyeket hirdettek, rajzokat készítettek az óvodások, az általános iskolások fogalmazásukat róla írták, falusi asszonyok terítőkbe hímezték nevét.

A gazdaságban is a szovjet modell valósult meg, Magyarország adottságait nem vették figyelembe. Rákosi „a vas és acél országát” akarta létrehozni, ezért költséges beruházásokat eszközöltek, amelyeket ötéves tervekben fogalmaztak meg. Óriási tételben próbáltak katonai eszközöket előállítani és nehézipari termékeket gyártani. A célok irreálisak, teljesíthetetlenek voltak. Az életkörülmények nagymértékben romlottak, a termelés visszaesett. A mezőgazdaság kollektivizálása is szovjet ihletettségű volt, a földtulajdonosokat erőszakkal kényszerítették a termelőszövetkezetekbe,

a cél a magántulajdon teljes felszámolása volt.

A nagygazdák nevét kuláklistákon rögzítették, földjeiket elvették, a családokat kitelepítették. A Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak korábbi lakhelyéről. A kulákok mellett katonatisztek, állami alkalmazottak, gyártulajdonosok, „politikailag gyanús” elemek jutottak erre a sorsra. A kitelepített uralkodó osztály üresen maradt villáiba az új kommunista elit tagjai költöztek be. A legtöbb kitelepítettet mezőgazdasági munkára fogták (például a Hortobágyon), és embertelen körülmények között tartották.

Pártutasításra idegen növényeket, citromot, narancsot, gyapotot, rizst kezdtek termeszteni.

A beszolgáltatás mindenki számára kötelező volt, a kvóták úgy voltak megalkotva, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt azokat teljesíteni, elkezdődött a „padlássöprés” időszaka. Disznót csak engedéllyel lehetett ölni, a levágott állat jelentős részét be kellett szolgáltatni. A feketevágás államellenes cselekedetnek számított. Azok, akik börtönbe kerültek, a legsúlyosabb kínzásokat kellett kiállják, miközben gyakorlatilag kisemmizték őket vagyonukból. Mindezek nyomán

1950 és 1956 közt általános lett a nyomor Magyarországon.

Újra be kellett vezetni a jegyrendszert. Az emberek éheztek, de hiánycikk lett a cipő és a ruha is.

A Rákosi-diktatúra gondoskodott arról, hogy létrehozza saját karhatalmát, azaz egy politikai rendőrséget. 1946-ban megszervezték az Államvédelmi Osztályt (ÁVO), amely 1948-ban átalakult Államvédelmi Hatósággá (ÁVH). A „Párt öklének” is nevezett ÁVH közvetlenül Rákosi irányítása alá tartozott, feladata a különböző államellenes ügyekben végzett nyomozás, majd letartóztatás volt. Központja az Andrássy út 60. szám alatt volt, ma a Terror Háza múzeum működik az épületben. Teljhatalommal léphetett fel olyanok ellen, akik abba a gyanúba keveredtek, hogy a kommunistákat vagy a Szovjetuniót kritizálják. Az ÁVH megfélemlítette a társadalmat, névtelen feljelentések alapján bárkit elfoghattak.

Az előállítások leggyakrabban éjszaka történtek, nagy fekete autók jöttek az emberekért, majd becsengettek. Ezért hívják ezt az időszakot „csengőfrásznak”.

1949 és 1953 között több mint egymillió ember ellen indult büntetőeljárás. Már az is elég volt a bebörtönzésre, ha valaki nem vett részt Rákosi és Sztálin éltetésében. Egy elhíresült eset szerint az egyik politikai fogoly eredetileg meteorológus volt. Őt azért hurcolták el, mert a rádió időjárás-jelentésében a következőket mondta: „Északkelet felől hideg, viharos szél tört be hazánkba”. Ezt az ÁVH meteorológiai jelentésnek álcázott nyugati propagandaként értékelte, észak-keleti szomszédja Magyarországnak ugyanis a Szovjetunió volt… Volt olyan, aki egy veréssel megúszta, de olyan is akadt, akit internáló táborba, Kistarcsára, vagy büntetőtáborba, Recskre vittek. Utóbbiban raboskodott Faludy György író is. A táborokban embertelen körülmények uralkodtak,

az őrök azt az utasítást kapták, hogy „ne csak őrizd, gyűlöld”!

A fentiek remélhetően jól érzékeltetik, hogy milyen hangulata lehetett a magyar népnek 1956. október 23-án, a forradalom kirobbanásának napján. Egy élhetőbb rendszer iránti vágy több ezreket csalt az utcára. A forradalmárok társadalmi-politikai követelései kiegészültek a 16 pontba szedett követeléslista első pontjával: „Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról!”. A „Ruszkik, haza!” felhívás a forradalom szlogenjévé vált. A rendszerváltást azonban nem sikerült békés eszközökkel megvalósítani, ezért

fegyveres harc bontakozott ki egyfelől a magyar szabadságharcosok és átállt honvédek, másfelől a szovjet hadsereg és a kommunisták oldalán maradt magyar katonai alakulatok között.

Kéthetes harc után, Csepel november 11-i elfoglalásával a szovjet csapatok Budapesten felszámolták a fegyveres ellenállást. A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16–18 ezer főt internáltak.