Az ószer próbája az, hogy belakják-e

Az ócskapiac (lásd még: ócskaszer, ószer) korábban a folyó jobb partján volt, most átkerült a bal partra. Ott, ahol a turbinaárok vize a Maros holtágába ömlik, a Ritz és a hajdani Agyagási strandok közelében mostantól befelé, a lovarda irányába árusok és vásárlók lepik el az úttestet és a mellette levő üres területet vasárnaponként hajnali öttől délután kettőig. A forgalmat leállították a Sziget utcában a már említett „vízkereszteződéstől” egészen az utca túlsó végéig, a Raktár utcáig.
Kívácsiságból látogattam el vasárnap délelőtt az új helyszínre, hogy szociális barométerrel ellenőrizzük – elfogadja-e a vásárhelyi közönség az új helyszínt? És, annak ellenére, hogy időről időre megeredtek az ég csatornái, no meg, hogy az ortodox húsvét első napja volt, meg minden kétkedés ellenére, az új helyszín csaknem tele volt árusokkal és nézelődő, tébláboló potenciális vásárlókkal.

Hermetikusan lezárták

Bár az önkormányzat korábban úgy adta hírül, hogy a Sziget utcába a városszéli Raktár utcából be lehet hajtani járművekkel az Agronómusok házáig, nem így történt. Az utca mindkét végét korlátokkal, táblákkal zárták le úgy, hogy a Raktár utcai végébe még egy helyi rendőr-gépkocsit is odaplántáltak, nehogy már analfabéták próbálkozzanak behajtani a tiltott zónába. Szerencsére meg lehetett közelíteni az ószert gyalogosan, s annyian mégsem érkeztek gépkocsikkal, hogy ne fértek volna el a Harcsa és a Tamás Ernő utcák jobb oldalán ideiglenesen kialakított halszálkás parkolókba. No persze, aki a Raktár utca felől jött, keresetlen szavakat mormogott, amiért arra kényszerítették, hogy megkerülje a fél várost.

Egy kis ószerológia

Valamikor az ócskaszer a mai „orosz piacon”, a Hadsereg téren működött, amíg át nem költöztették a Kárpátok sétányával szembeni Maros-partra. Ennek is már jó ideje, s a város és a környékbeli települések lakossága megszokta, megszerette. Nemrégiben aztán megnyírbálták az ócskát, kitiltották a nem használt cikkekkel kereskedőket (és méltán, mert már lassan kezdett bazárrá alakulni). Pár hete pedig bejelentették – április 15-től a helyszínt változtatják meg. Minden ellenkező híresztelés ellenére, a vásárhelyiek birtokba vették az új ócskapiacot, s még elégedettek is vele.

Dőreség lenne arról értekezni, hogy kell-e egyáltalán, szükség van-e rá. Kell, és van rá igény! Addig, amíg vannak kisjövedelmű, használt cikkeket áruló és vásárló emeberek, igenis szükség van az ószerre. De az itt megfordulóknak van egy másik kategóriája is. Azoké, akik kedvtelésből, időtöltésből jönnek ide, no meg azoké, akik hajnalban kelnek, hogy egy-egy régi bakelitlemezt, boltban nem kapható szerszámot, már nem gyártott alkatrészt elkapjanak. Ha jó az idő, kellemesen el lehet tölteni két-három órát a régi kacatok között, s még jól el is szórakozik az ember, arról nem is beszélve, hogy nagy az esélye annak, hogy akad valami, amire nem is gondoltunk otthon, s itt kiderül, hogy elengedhetetlenül szükséges további életünkhöz.

Jobb ez a hely

Előzőleg elmentem a régi ószerre, hogy hadd lám, nem maradt-e valaki, aki csökönyösen ragaszkodik a megszokotthoz? Nos, nem volt senki. Üresen állt a placc, csak néhány asztal, két piros-fehérre mázolt, lezárt sorompó, no meg néhány elbizonytalanodott kutya emlékeztetett arra, hogy egy héttel ezelőtt még zsibongott itt az élet.

Többekkel is beszélgettem az új „lokáción”. K. T. szerint – aki épp egy motorfűrészt szemlélgetett – jobb itt a hely. „Nincsen sár, mint a régi helyen, rendezettebb a környezet, könnyebben megközelíthető a városból” – mondta, miközben lemondóan legyintett, amikor közölték vele, hogy a csodamotor bizony egy ezrest kóstál.

K. P., akiről tudom, hogy pusztán kedvtelésből járogat el az ócskára, mondhatnám ihletmerítésre, meglehetősen optimistán viszonyul a megváltozott környezethez: „Az ószer, az ószer, annak lenni kell. Most az, hogy itt van vagy amott, nem sok jelentőséggel bír. Az emberek megszokják az új helyet. Látszik is – már az első napon eljöttek sokan.”

Egy asszonyság a figyelmemet hívja fel: „Végre gondoltak arra, hogy civilizálják a környezetet. Nézze ott azokat az ökológikus illemhelyeket. Van belőlük jó néhány, s ezek mindenképpen bizalomgerjesztőbbek, mint a régi ócskapiac büdös budija” – mondja meggyőződéssel. Ehhez még annyit tesz hozzá, hogy lacikonyhából is van öt-hat, az árusok próbálgatják az új helyet, kürtőssel, „miccsel”, meg a kontyalávalóval. „Mit mondjak: ez is hozzátartozik az ószer hangulatához.”

Az angolok azt mondják: a puding próbája, hogy megeszik. Ezt ócskaszerre hangszerelve talán azt mondhatnánk, hogy ennek a próbája az, hogy belakják-e. Nos, úgy tűnik, belakták a vásárhelyiek. Akkor meg jó, mint a puding.