Hirtelen felindulásból elkövetett kommentelés, és még valaki, aki a mi dühünkből profitál

Itt megkérdőjeleződik, hogy azt, akivel beszélek, és aki nem olyan, mint én, figyelembe kell-e vennem egyáltalán. És ha ez a kérdés felvetődik, akkor utána úgy beszélhetek vele, hogy szinte bármit megengedhetek magamnak, a nagyon vulgáris, alpári stílust is. Ez a fajta hozzáállás persze létezik a közösségi médián kívül is, de a közösségi média jelentősen felerősíti.

Meg kell említeni, hogy elképzelhető lenne egy másféle működési logika is, és léteznek olyan felületek, ahol van egy közös cél vagy egy téma, amit az emberek körül akarnak járni, ezért hosszabban írnak, tényleg érveléseket fogalmaznak meg.

Ilyenek például a könyvajánló oldalak, vagy akár a legkülönbözőbb embereket összegyűjtő fandomok (angol eredetű kifejezés, a rajongói csoportok gyűjtőfogalma).

A Facebookon is kialakulnak közösségek, csoportok, de nem szabad elfelejtenünk azt, hogy itt a platformnak – amely helyet ad ezeknek a beszélgetéseknek – van egy saját célja, éspedig az, hogy szeretné az embereket ott tartani. Igenis tudja a „platform”, hogy a vita, sőt a veszekedés jó, mert az inkább vonzza a figyelmet, és arra jobban, többen odakattintanak.

– véli a Sapientia tanára.

Vannak kutatások, amelyek igazolják, hogy a gyűlöletbeszéd és a gyűlöletkommentek bizonyos cselekvésektől elveszik a lendületet, a motivációt.

„Hogyha azt látom, hogy valami nagyon megosztó, akkor megtorpanok, visszalépek. Lehet, hogy egyébként segítenék, például egy iskolában kellene felszerelés roma gyerekeknek, vagy egy másik marginalizált közösségnek lenne támogatásra szüksége, és lehet, hogy én szívem szerint tennék értük, de a toxikus beszédnek a hatására összezavarodom abban is, hogy mi mondható értelmesen, aztán a cselekvés területén meg még inkább, és akkor tartózkodni fogok.

– fejtette ki Fülöp Otília, aki szerint egyre több döntést érzelmekből kiindulva hoznak meg az emberek, a politikusok, és az intézményekbe is beszivárog az érzelmi alapú döntéshozatali trend és kommunikáció. De nagy kérdés, hogy ezzel mit lehet tenni. Amennyiben tudomásul vesszük, hogy létezik, a tudatosítás elvesz az erejéből. Tudatosítjuk, hogy ezek a platformok az érzelmi megnyilvánulásokat ösztönzik, hogy ez érzelmi alapú kommunikáció, és akkor helyén tudjuk kezelni.

A Sapientia docense fontosnak tartja, hogy a gyerekek meg tudják ezt valakivel beszélni, ne legyen tabusítás, marginalizálás. Annyi megtévesztő dolog van, ami miatt valami másmilyennek tűnik, mint ami valójában. Csoportszinten is meg tud történni a beszélgetés a pedagógussal, hiszen osztályfőnöki órákon is felmerülhet ez a téma, főleg azért, mert történnek olyan dolgok, amik miatt muszáj beszélni róla. Ha az adott iskolában történik egy ilyen bullying-eset, akkor minden csoportban el kell kezdeni beszélni arról, hogy ez miért történhetett meg. De bármi is van,

Aszerint, hogy milyen diskurzusba kerül be egy komment, megváltozhat a hatása. Lehet, hogy kiderül, hogy az illető sem úgy gondolta egészen, lehet, hogy újra fogja fogalmazni, elnézést kér. Tehát felül lehet bírálni, és lehet javítani a kijelentéseken – ezek a korrekciók lennének nagyon fontosak. Nem a teljes tiltás, hanem az, hogy ha kimondta, akkor megkérdezni, hogy ezt miért mondta?

Minden társadalomnak megvannak az érzékeny pontjai, és valószínűleg ezekre az érzékeny pontokra találnak a tartalomgyártók tartalmakat. Direkt provokációból is születhetnek ezek, és létrejönnek azok a kötelező reakciók is, amelyek egy ilyen esetben szintén várhatóak. Amikor ilyen tartalommal szembesülünk, akkor rögtön meg kellene kérdeznünk, hogy ezt most ki tette közzé, miért tette közzé? Valaki ezt kiválogatta, keretezte számunkra, és lehet látni, hogy milyen reakciókat várt az illető. Jó lenne, ha tudatosabbak lennének azok, akik megadják ezeket a kötelező válaszokat, és azt mondanák, hogy nem megyek bele ebbe a játszmába.

Elképzelhető, hogy olyan emberekről, olyan csoportokról van szó, akik nem kapnak máshol hangot, bármennyire szeretnék, és ezzel tudják a legnagyobb figyelmet magukra vonni. De mint jelenség, ez nem csak az ő problémájuk, ezzel valóban a társadalomnak kellene foglalkoznia. Főleg mert a megosztottság normalitása egyre inkább átszivárog az össztársadalmi diszkurzusba” – fejtette ki a kommunikációs szakember.

Éppen fegyelmet tanított sok esetben az a rendszer: hogy hogyan kell bizonyos dolgokat érteni, és mi az, ami a nyilvánvaló diszkurzus, és mi az, ami a mögöttes tartalom. Elég jól megtanultuk azt, hogy egy-egy szövegnek különböző szintjei vannak, hogy nem biztos, hogy minden csak az, amit elsőre megértünk. Ilyen szempontból kaphattunk egy előnyt abban, hogy kritikusan viszonyuljunk diszkurzusokhoz. Inkább az határozza meg, hogy ki hogyan viselkedik az online térben, hogy

Ezért valahol meg kell magunknak magyarázzuk, hogy itt nem fölöslegesen töltjük az időt, talán ezért vonódunk be jobban bizonyos beszélgetésekbe, mert ezzel valahol magunk előtt hasznos időnek nyilvánítjuk az itt eltöltött időt. Úgy érezzük, hogy történt valami azáltal, hogy hozzászóltam valamihez” – magyarázza a szakember.

Ilyen addiktív elem a görgetés is, ahogyan ki van találva a felhasználói felület.

„Pont egy olyan ismerősöm jelenik meg, akitől rég nem láttam semmit, akkor azt még megnézem, utána bejön egy reklám, arra nem vagyok kíváncsi, de nem akarom a reklámmal befejezni, tehát akkor még tovább görgetek. De ott vannak az érzelmi reakciókat kifejező ikonok is, a számoknak a bűvölete, hogy kit mennyien lájkoltak, vagy követtek be. Ott van a képek elsőbbsége, amitől rögtön kialakul az az érzés, hogy sokat tudok valamiről, hiszen láttam róla képet, illetve annak az illúziója, hogy minden éppen ott, a szemünk láttára történik, tehát hogy nagyon összhangban vagyunk a jelennel, benne vagyunk az események sűrűjében. Ezek tehát mind újabb és újabb eszközök arra, hogy ott tartsák a felhasználókat a felületen.

Amerikában lazábban kezelik ezt, mert ott másféle értelmezése van a szólásszabadságnak, ők valamiért sokkal szabadabban veszik, hogy az illetőnek ez a saját véleménye, és megengedőbben viszonyulnak ahhoz, akkor is, ha sértő, mert azt gondolják, hogy ha korlátoznák, akkor azzal a szólásszabadság és a személyiségi jog ellen lépnének. Nagyon eltérő, hogy a különböző országok ezt hogyan szabályozzák. Általánosságban azonban elmondható az, hogy

Én mindig elkezdem végigzongorázni a fejemben, hogy mások vajon hogyan olvassák majd azt, amit írok? Az ismerőseim között ott vannak a gyerekeimnek az osztálytársai, a diákjaim, a végzett diákok, ott vannak a munkatársaim, a szakmai kapcsolataim, a szüleim, a szomszédok, 11 évestől 80 évesig. Akkor most kinek fogalmazzam meg, ráadásul úgy, hogy ne legyen félreérthető. Emiatt sokszor nekifutok egy-egy mondat megírásának.

– meséli a Sapientia tanára, de rögtön hozzá is teszi, nemcsak az emberek hozzáállása, felelősségtudata kellene alakuljon, hanem a platformnak is kellene változnia, hiszen azt erősíti ma a közösségi média, hogy gyorsan írjunk. A Facebookot az emberek hozzák létre, olyan tartalmak vannak rajta, amiket az emberek töltenek fel oda nap mint nap. Ha éppen nem jutna semmi eszünkbe, akkor rögtön ott a segítség az újra megosztható emlékek formájában: nem baj, hogy régen volt, tedd fel újra, hogy legyen „friss” tartalom.

Egy csípős komment közzététele előtt tehát egyértelműen eszünkbe kellene jusson, hogy az, akit megbántunk, ugyanolyan ember, mint mi, de azon is elgondolkodhatnánk, hogy van még valaki a színen, aki/ami éppen a mi dühünkből profitál.