A második világháború végéig ezt még csak Napóleon és ő tudta megcsinálni.

A berlini kaland

Az osztrákok és poroszok között zajló hétéves háború (1756-1763) idején, 1757 októberében mintegy 3500 emberével, köztük a Hadik- és a Baranyay-huszárezred válogatott magyar lovasaival és a Gyulai-hajdúezred egyik zászlóaljával

A seregét úgy állította fel, hogy jóval többnek látszódjon, és hadikövetté átvedlett trombitása révén 300 ezer tallért követelt a várostól.

Ezt elsőre nem kapta meg, de miután Hadik a Sziléziai-kaput négy ágyújával szétlőtte, a pár ezer fős helyőrséget szétkergette, és azzal együtt duplájára emelte a tétet,

– becsületükre legyen mondva, ezt később majdnem maradéktalanul be is váltották.

Hadik kénytelen volt ennyivel beérni, mert a felmentő sereg vészesen közeledett, de annyira még futotta idejéből, legalábbis az anekdoták szerint, hogy

Az október 18-ra virradó éjszaka 50 kilométert megtéve ért el Storkowba, majd négy nap alatt, napi 40 kilométeres átlagot produkálva Sprembergbe, összesen 88 fős emberveszteséggel, 426 foglyot ejtve, és hét zászlót zsákmányolva, de – 30 ezer tallérral – még Odera-Frankfurt városát is megsarcolva.

Kinevezésekor itt fokozott ellenséges hangulat fogadta, hiszen 1761 óta nem hívták össze az országgyűlést, 1762 óta nem töltötték be a gubernium elnöki tisztségét, báró Adolf Nikolaus Buccow lovassági tábornok pedig erőszakkal akarta meghonosítani a délvidéki katonai határőrvidéki rendszert. Állítólag ki is jelentette, hogy „minden században eret kell vágni a székely nemzeten, ha azt akarjuk, hogy egészséges legyen. E században Siskovics tette ezt Madéfalván.” Ez a báró Siskovics József altábornagy volt, aki 1764 januárjában elrendelte a Madéfalvára összegyűlt székelyek lemészárlását…

Miként szokatlan hangvétele azonnal bizalmat keltett, tettei biztosították számára a lakosság együttműködését. Az erdélyi katonai határőrvidék szervezésénél is igyekezett a székely kívánságokat figyelembe venni, így e ténykedése is sikerrel járt” – hangzott el Hadik András 1937-ben a budai Várban felavatott lovas szobrának 1991-es koszorúzásakor.

Menekültek pártfogója

Rosszakarói ugyan idejekorán elhelyeztették Erdélyből, de Hadik nem feledkezett meg a székelyekről. Miután az Oszmán Birodalom által 1775-ben átengedett Bukovinának a birodalomba való betagolását kapta feladatul, egyből a madéfalvi veszedelem után Moldvába menekült és ott a vajda sanyargatásaitól gyötört honfitársaira gondolt, velük kívánta benépesíteni az új tartományt. Előbb amnesztiát eszközölt ki számukra a bécsi udvarban, majd a csíksomlyói születésű Mártonffy Mór Antal minorita plébánost küldte utánuk ajánlatával.

1941-ben a maradék bukovinai székelyek zömét a visszaszerzett Bácskába költöztették át a magyar hatóságok, ám a háború végén innen is menekülniük kellett: az ő utódaik ma főleg Tolna és Baranya megyében élnek.

Ami pedig Hadik Andrást illeti, még hadd említsük meg, hogy 1774-ben elnyerte a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai méltóságát:

1789-ben már a 79. évét taposta, amikor II. József kinevezte a török elleni háború fővezérévé. Belgrád alatt szerzett sebesülése azonban megakadályozta tisztsége gyakorlásában, 1790. március 12-én Bécsben visszaadta lelkét Teremtőjének. Az Újvidék melletti Ófutak templomában nyugszik – nem messze attól a helytől, ahová 1941-ben a 13 ezer székely megérkezett Bukovinából.