Gyalogszerrel Csíksomlyóra – egy nap a bakancsos zarándokokkal

Negyven napba telik a Mária Úton Budapesttől Csíksomlyóra jutni gyalogszerrel, ha a Mária Út Egyesület ütemtervét követi az ember. Éjszakára szállás, reggeli és vacsora a zarándoknak többnyire ingyen adatik. Ha fizetni kell érte, hát vállalja a kiadást. És a megbízatást is, hisz végig a falvakon, városokon meg-megállítják őket a hívők, kérve, juttassák el a Csíksomlyói Szűzanyához üzenetüket, egy levelet vagy akár egy kis adományt, hogy járjon közbe értük.

Sokan csak csodálják a felszalagozott, vándorbotos, keresztet cipelő hátizsákosokat, s ha hangosan nem is, magukban felteszik a kérdést: mi indította őket e hosszú útra, kik ők, és mivel akarnak Somlyóról hazatérni. Idén Sóváradon kettévált a pünkösdi búcsúra igyekvő csapat: egy része Zetelaka felé vette az irányt, a többiek a búcsújárást elindító István pap földjét kívánták érinteni. A tizenöt, Gyergyóalfalut érintő Mária utas zarándok a negyvenből egy napját, s a harminckét kilométeres útszakaszon néhány gondolatát osztotta meg velünk. 

Vándorok az úton

„Egyik fiam autoimmun betegséget kapott, a másiknak egy markológép vágta le a lábát. Nem tudja használni a protézist, szenved. Ha nem lenne Isten, ő már nem élne. Értük is megyek imádkozni Máriához, na és persze magamért is: megbékélnék. Nem akarom azt érezni, hogy valamit elmulasztottam az életemben” – mondja a fehérszakállas, aki hetvenévesen, egy pisszenés nélkül rója a kilométereket. A saját nehézségei mellett, vagy talán éppen azok könnyebb elviseléséért plusz feladatot vállal: ő a sereghajtó, csak akkor lép tovább, ha tizennégy társát maga előtt látja. Az élvonalban halad egy másik fehérhajú, s bár indulás előtt bevallja, nem bírja a tűző napot, észre sem vevődik, hogy megviselné őt a meleg. Ha pihenőt fúj a csapatvezető, míg más trécsel, étkezik vagy szemhunyásnyi alvásra használja fel a vízszintes pozíció lehetőségét, ő előveszi imakönyvét, s olvassa, forgatja a rongyolódó lapokat. Térdei estére duplájukra dagadnak, ha ennél kisebb a duzzadás, örömmel konstatálja. Nem panaszkodik amiatt, hogy modern, e gyalogláshoz elengedhetetlennek hitt bakancs helyett neki csak gumicsizmája van, mindössze azt sajnálja kicsit, hogy a lábbelinek kezdett kopni a talpa. Közösségi ember, hangulatjavító akar lenni, ha erre szükség adatik, s ha más módszert nem talál, másfél napig képes böjtölni, hogy fogadott közössége az úton békességben haladjon a közös cél felé. Mert a zarándokok között is adódhatnak konfliktusok. Negyven napos együttlét vitákat szülhet a különbözőségből, fáradságból és hátizsákban cipelt terhektől adódóan. Mégis az összeszólalkozást hamar felválja a békejobb-nyújtás, mert mindannyian tudják: ha e hosszú útról hazatérnek, ők egy életen át jó barátok lesznek.

A Krisztus-faragó ember

Már három órája gyalogolunk, nem adja olcsón magát a hegy. A tizenöt fős csapat imádkozásba kezd, a Fájdalmas olvasót mondják, Krisztus szenvedésének stációit idézik. Haladnak felfelé tömören egymás mellett, mögött, köztük a hátán saját keresztjét cipelő társukkal. Akác- és juharfából készítette, erre az útra. Azért, mert erre felkérést kapott – a lelkéből. A korpuszt szalagok, rózsafüzérek övezik: minden településről, búcsúzóként egyel több szalaggal indul tovább a Megváltó, s mindig kerül, aki átvegye ezt az amúgy könnyű, szélben azonban a sok szalagtól megsúlyosbodó terhet. A krisztusi arcban – amint a zarándoktársak mondják – az alkotó vonásait is felfedezni vélik. Nem tiltakozik, bánja, hogy eltávolodott az egyháztól hosszú időre, s csak tíz éve tért vissza. Hűséget kér magának, erősebb hitet az otthon maradt családjának.

A visszatérő

Tavaly találkoztunk vele: ősz szakálla, szúrós kék szeme fölött szalmakalap fedte homlokát. Mi megemeltük előtte fejfedőnket. Ő Budapestről indult, s közel kilencszáz kilométer megtétele után, Alfaluba érkezve a legtermészetesebb hangon válaszolt a kérdésre, hogy miért indult gyalog Csíksomlyóra: „Mert meghívót kaptam”.

Nem telt el egy esztendő, és az asztalosmesterhez újra meghívó érkezett. „Megnéztem a tavalyi zarándoklatunk filmjét, és akkortól nem volt nyugtom. Kerestem a kifogást, hogy most miért nem vállalhatom a hosszú gyaloglást, de minden ok elfogyott, s az utolsó két hétben csak attól féltem, nehogy valami történjen, ami miatt nem indulhatok. Itt vagyok, s az okot nem tudom megmagyarázni. Csak azok értenek, akiknek ugyanilyen meghívó jutott” – mondja, és maga helyett inkább útjukba akadó jóakarókról beszél. Arról, hogy szívesen vállalják zarándokként a postás szerepét, sok borítékot visznek Máriához. Egy nagyobb összeget is kaptak, az adományozó nekik szánta, de nem akarnak belőle semmit se vásárolni, inkább együtt keresnek egy olyan rászorulót, akin a jólelkű által ők is segíthetnek. Vendéglátóikat dicséri: minden este volt ahol álomra hajtani fejüket, étel is volt, szívvel-lélekkel kínált. „Családok engedtek be otthonukba, ez mindennél nagyobb ajándék. Mert pénzzel könnyebb segíteni az utast, de az igazi kincs, ha életüket osztják meg velünk, akár egy estére, éjszakára” – fogalmaz a szalmakalapos, s mosolyog, ha a jövőről faggatjuk. Hisz az attól függ, jön-e a meghívó.

Földanyához igyekezve

Vámos volt, minden napját fegyverrel oldalán töltötte. Nyugdíjazták, ám a pisztoly árnyéka öve tájékán maradt. Harcias amazon – vallja magáról. Gyömbérrel kínál, az adja a tűz energiáját, s neki most e kaptatón tűz kell, erő. Mert az étrendünkkel létünket módosítjuk. Nem úgy, ahogy mi gondolnánk, hanem az energiák világa szerint, hisz alapvetően négyféle ember van: akiben a föld energia túlteng, ő a gyökerekhez ragaszkodó, a tűz-energiát hordozó, az izzó, a lobbanékony, a hirtelen, a levegő a könnyed, földtől elrugaszkodott, a víz pedig a sikamlós, a változó, a csobogó természetű. A domináns energiák mellett a háttérben a többiből is van mutatóban, bizonyos helyzetekben tehát amelyiket kell, azt lehet erősíteni. Mindettől még nem kell meglepődni, a gyömbért rágcsáló amazon csak ezután hökkent meg igazán: görögkatolikus ő, úgy nőtt fel, hogy a szolid istenhit mellett a családban ott volt a rontás, gurucsálás, igézés tudománya is. Megfér együtt – állítja, s hozzáteszi, bír ő az energiákkal, tud ártó és gyógyító energiát is adni, küldeni. A rosszal mindössze az a baj, hogy egy része visszaüt, kegyetlenül fájdalmasan. Különválasztja testétől lelkét, és messzire küldi, alárendeli neki egóját, igyekszik uralkodni a tűz fölött. Számára Mária a Földanya, több istenség egyike, akihez most tart, és arra kér, erejét jó irányba fordíthassa.

A különbségtétel tudományát keresve

Kolozsvártól csapattag ő, ott csatlakozott Mária seregéhez. Egyébként felvidéki magyar, kisebbségi sorban élő. Politológiát és filozófiát tanul egyetemistaként, egy pályázat révén mostanság Kolozsváron hallgatva előadásokat. Végzős, s ha terveiről faggatjuk, elmondja, szíve szerint kisebbségkutató lenne Erdélyben, mert itt igen megszerette a létet. Rég fontolgatja, ellátogat Csíksomlyóra, s ha most gyalog adódott erre lehetőség, hát nem ellenkezett. Kilóg kicsit az idősebbekből álló csapatból, bicegésén is látszik, őt most érték utol azok a vízhólyagok, melyek a Budapestről indulók esetén már bőrkeményedéssé erősödtek. Nem törődik sokat a testi kínokkal, ezek sosem fordítanák vissza. Úgy gondolja, ha ereje elfogyna teljesen, a Csíksomlyói Máriához, ha egyéb nem, a görcs felrángatja.

Kérni megy a Szűzanyához, kisebb, földi dolgok mellett azt, hogy megszabaduljon jellemhibáitól. Kérjük, egyet mondjon példaként. „Azt szeretném, hogy újra visszatérjen belém az idősek iránti tisztelet” – mondja, s elmagyarázza, sokszor csalódott a felnőttekben, szó és tett különbözőségében. Elvesztette hitét, és nem csak azokat nem tiszteli, akik hiteltelenné váltak, hanem sajnos általánosít. Ezt szeretné módosítani, na meg hallgatni szeretne megtanulni. Hogy mindenáron, mindenhol ne hangoztassa, mit tud. Képes legyen csendet tartani. Aztán, beszélgetésünk és utunk végén, amikor elered az eső, még elárulja, mi a legfőbb kérése a csodatevő Szűzanyához: „Az, hogy tudjam megkülönböztetni a jót a rossztól. De idejében, ne utólag!”