Györfi Erzsébet: Jól egyengette utamat a Fennvaló

– Mindig szerettem énekelni. Gyermekkoromból van egy olyan emlékem, hogy állok az asztalon, fogom a villanyvasaló drótját – az volt a képzeletbeli mikrofon –, szaladgálok és énekelek. Valószínű, ez olyan nyomot hagyott bennem – viccesen fogalmazva –, hogy ettől kezdve mindig elébe mentem a zenének.

A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy hegedülni tanuljak, észrevették, hogy muzikális gyerek vagyok. Bár hegedűs nem lett belőlem, de ily módon a zenéhez mindenképpen több közöm lett. Az éneklés kiskoromtól természetes módon hozzám tartozott. Mindig és mindent szívesen énekeltem. Ötödikes koromban, a madéfalvi templomkórusban Kőszegi János kántor rám osztotta a Passió szolgáló szerepét, amit igen nagy megtiszteltetésként éltem meg. Aztán később, diákkoromban én lehettem a gimnáziumi rockegyüttes Koncz Zsuzsija, majd az óvónőképző kórusának énekese is.

A szerencse úgy hozta, hogy ebben a kórusban szólót énekeltem, amit a Barozda együttes tagjai zsűriztek, és ők éppen énekest kerestek a frissen alakult együttesbe. Így találkoztam a Barozdával. Bementem a „zsebstúdióba\" – ahogy mi neveztük Simó Jóska albérletét –, és meghallgattam egy Zsuki-felvételt. Ez teljesen újszerűen hatott rám, és nemcsak azért, mert akkor még nem ismertem a széki muzsikát, hanem mert akkoriban a népzenéről alkotott fogalmam is más volt, még ha falun születtem és nőttem is fel. Az ott meghallgatott felvétel archaikus dallamvilágánál fogva igen izgalmasnak tűnt. Azt éreztem, hogy valami különleges zenével kerültem kapcsolatba, amire igent kell mondani. Ez a zene akkor, 1977-ben magával ragadott, azóta sem lehet abbahagyni, és ennek lassan negyven éve.

– A barozdás évekről rengeteget lehetne mesélni. Mi volt ennek az időszaknak a legmeghatározóbb élménye?

– A népzene és régizene teljesen meghatározta az életemet. Meggyőződésem, hogy ezáltal sajátos irányba terelődik az ember élete. Sajátos módon formálódik, alakul mind a személyisége, mind az ízlése, de egész sorsa is.

– És igazi barátságokat is hozott...

– Már az első pillanattól fogva nemcsak munkatársak voltunk, hanem barátok is, ami mindmáig megmaradt. Ez nagyon szép. Az évek szétdobáltak mindnyájunkat, olyan idők voltak, hogy útjaink elváltak, ki Svédországba, ki Magyarországra került. Én Németországban éltem17 éven keresztül. De ez a kapcsolattartást nem zavarta meg. Igaz, csak ritkábban tudtunk találkozni és együtt zenélni, de erre is megkerestük a lehetőséget.

– Annyi év után is újra és újra színpadra lépni a Barozdával, érezni a közönség részéről érkező szeretetet, felemelő érzés lehet...

– Hihetetlen töltetet kap az ember attól, hogy a közönség minden alkalommal nagyon szívesen fogadja. Ez igen jó érzéssel tölt el, és meg is köszönöm a közönségünknek. Nagy örömet jelent a közös muzsikálás lehetősége is az együttes tagjaival, hiszen más-más országokban élve sok közös lehetőségtől fosztottuk meg magunkat. S ha mégis akad erre lehetőség, azt megköszönjük a gondviselésnek.

– Mindazt a tudást, amit az évek hosszú során az ember felhalmoz, a muzsika iránti szeretetet van-e, akinek átadni?

– Van. Felnőtt ugyanis egy olyan generáció, akit érdekel, és aki megbecsüli az autentikus magyar népdalt, népzenét, néptáncot. Sok lehetőség van már, kisgyerekek oktatásától egészen felnőttek tanításáig. Természetesen ott, ahol szükségeltetik és igénylik, nagyon szívesen személyesen is besegítek. Annak idején, a táncházmozgalom kezdetén sok lehetőségről álmodoztunk, amelyek ma megvalósulni látszanak. Egyáltalán nem vagyok pesszimista, ami hagyományaink megőrzését illeti.

– De gondolom, nem csak a zenéről szólnak a mindennapjai…

– Szó sincs róla. Sok mindennel foglalkozom a zene mellett, mindig nyughatatlan fajta voltam. Ha van valamilyen zenei esemény, amire készülni kell, az is persze a mindennapok része, minthogy az is, hogy anya és feleség vagyok. Rendszeresen korrepetálok gyerekeket, tanítok táborokban. Lehetőség adódott rá, hogy csíkszeredai pedagógusok létrehozzanak egy bábcsoportot, így aztán mi sem természetesebb, minthogy abban is benne vagyok. Tehát a napom többnyire énekléssel, tanítással, főzéssel, bábozással telik el.

– A bábozás mit hozott az életébe?

– Sok-sok jót. Ahogyan a gyerekek fogadják, hát azt látni kell. Ezenkívül óvónői mivoltomba zökkentett vissza egy kicsit. Baráti körből alakult a Boszorka bábcsoport, és ezek a találkozások lelkileg is feltöltenek. Társas lény vagyok, számomra fontos a barátkozás. Szép feladatként élem meg, még ha hatalmas erőfeszítéssel is jár egy-egy darab színrevitele, hiszen mindannyian munka mellett szakítunk rá időt.

– Ahogy hallgatom, érzem, nem csak az éneklés fontos az Ön számára, hanem a szakmája is.

– Azóta, hogy végeztem s tanítani kezdtem, több lehetőségem is volt hivatásos énekesként dolgozni. Bár mindenki többnyire énekesként ismer, soha nem váltam meg a tanítástól sem. Mindmáig szeretek tanítani, s hálás vagyok a sorsnak, hogy mindvégig sikerült is e kettőt párhuzamosan művelni.

– Szülőföldszeretet. El kellett hagyniuk a szülőföldet, de hazajöttek...

– A Németországba való kitelepedésünk természetes következménye volt az akkori idők személyesen érintő kellemetlenségeinek, megoldás az akkori áldatlan állapotra. Nagyon sok szempontból egy igen biztonságos és jó helyen voltunk. Férjemmel mindketten a szakmánkban dolgozhattunk, ő állatorvosként, én óvodában tanítottam, iskolában korrepetáltam, és egy ifjúsági központot vezettem. Közben gyakran jártunk haza, és érzékelve azt, hogy azon okok, amiért elmentünk, megszűntek vagy megszűnőben vannak, úgy döntöttünk, hogy hazatérünk. És itt vagyok újból, most már öt éve. Sokan kérdezik, megbántuk-e. Egy pillanatig sem. Tudtuk, miért mentünk el, és azt is, miért jöttünk vissza.

– Kitartás. Ön egy igen embert próbáló betegségből épült fel.

– Valóban kitartás és hit is kellett ehhez. Kilenc évvel ezelőtt melldaganattal küszködtem. Ilyenkor az ember elrohan az orvoshoz, ott kimondják a feje fölött azt a diagnózist, amiről azt hiszi, hogy vele nem történhet meg. Irány a kórház, műtét, és kiderül, hogy rosszindulatú daganat. De ez sem elég, az is kiderül, hogy a nyirokcsomókban is van. Ekkor már arra gondol, hogy milyen teendője van, amit mielőbb el kell végeznie, számadást készít, kezdi „temetni magát”. Ez így zajlik két héten keresztül, majd összeszedi magát, és azt mondja: ez nem mehet így tovább, tenni kell valamit, meg kell próbálni megmenekülni. El kell mondanom, hogy hihetetlenül sok ember hívott fel telefonon, jöttek a statisztikák, tanácsok, biztató szavak. Ez is sokat segített. Végigcsináltam a klasszikus medicina által javasolt összes kezelést, amihez csakugyan kellett kitartás, hiszen nem kis megpróbáltatással járt, de hittem, hogy segíteni fog. Emellett minden alternatívát kipróbáltam: teákat, bogyókat, lékúrát. És a Jóistenre bíztam magam.

– Szép emlékek, igaz barátok, megpróbáltatások. Hogy érzi ma magát Györfi Erzsébet?

– Egészséges vagyok, ez meghatározza a hétköznapjaimat. Sok szép esemény vesz körül, ez is meghatározza az életemet. Jól érzem magam. Jól egyengette utamat a Fennvaló.