– Semmivel nem voltam másabb, mint bármilyen gyerek, aki rácsodálkozik a természetre, és gyermeki tiszta lelkével szalad a lepke után. Egy gyermek fut egy virágos réten a lepke után – ennél szebb szimbolikája talán nincs is a boldogságnak, a szabadságnak. Nálam is ez így kezdődött, azzal a különbséggel, hogy már hatvan év fölötti fejjel is, bár nem futok a lepkék után, az érdeklődés irányukban megmaradt. Mindig is szerelmes voltam a természetbe, ez vonzott, aztán nem csak gyűjtögetni kezdtem a lepkéket, hanem tanulmányozni is. Hobbinak hobbi, de elég alapos és szerteágazó tudományos ismeretet igényel, nemcsak magának a lepkének az ismerete, hanem annak a környezetnek is, ahol él, befogható. Célom, hogy elsősorban szép hazánk és azon belül Székelyföld lepkefaunáját dolgozzam fel. De én azért összejártam a Duna-deltát, a hegyeket, az egész ország területén gyűjtöttem, bár még mindig van olyan hely, ahová nem jutottam el megfelelő időben. Van úgy, hogy egy lepkefajjal egyszer találkozik az ember egy életben. Az az igazi trófea értékű lepke, amit én fogtam, a gyűjteményem 95 százaléka ilyen, a többi csere alapon került hozzám.

– Hogy történik a lepkegyűjtés? Mesélte, van például egy faj amely, két évig fejlődik ki, aztán odamegy és leveszi a fáról.

– Egyetlen eszköz szükséges: a lepkeháló. De háló is inkább a nappali lepkékhez kell, a lepkék túlnyomó többsége éjszaka aktív. Ha valaki éjszaka végigjárna egy tisztást, havasi rétet, elcsodálkozna, hogy micsoda rovarmozgás van ott. Engem ha éjjel meglátna valaki egy kivilágított, fehér lepedő előtt, mellettem morog a generátor, megijedne. Különleges illatú és ízű, nektár alapú, lepkékre vonzerővel bíró csalétkekkel vonzom be őket. Eléggé megtervezetten megyek gyűjteni, és az az izgalmas, hogy sosem tudom, mivel találom szembe magam. Egyébként a lepkegyűjtésre rá kell hangolódjon a szem is. Az utcán, az éjszakai világításban is meglátom, ha a falon van egy, két-három milliméteres lepke. Egy négyzetméteres területen egy napot el tudok tölteni. De hiába gyűjtök ötven éve, mindig ér meglepetés. Ha matuzsálemi kort érnék meg, akkor is volna új a nap alatt, mert még számtalan felfedezetlen faj van, amelyért talán még Székelyföldet sem kellene elhagyni. Az a legfájóbb, hogy mi minden eltűnt már, hiszen napról napra megy tönkre a természet. Raboljuk, gyilkoljuk, szemeteljük és senki nem védi. Ha egy lepkefaj eltűnik, nem lehet újragyártani, restaurálni. Ha a Teremtő még egyszer nem lesz olyan jó kedvében, hogy újrateremtse, akkor vége, örökre elveszett. A fajok kipusztulása százszor fájdalmasabb számomra, mint amekkora örömet okoz mondjuk az internet. Bármikor lemondanék az internetről, csak az élővilág maradjon meg úgy, ahogy volt. Az egész lepkészetemnek is ez lenne a nevelő célja: vigyázzunk a természetre.

– Tűnt már el Ön által ismert lepkefajta?

– Az ország és Székelyföld lepkeszimbóluma, az Apolló lepke, ami a Gyilkos-tónál élt, szűk harminc éve már nincs. Gyerekkoromban még naponta néhányat lehetett látni, igaz, csak olyan sziklarengetegben, ahol többnyire alpinisták jártak, de ma már nyoma sincs. Naponta, világszerte fajok százai pusztulnak el, mielőtt a tudomány oltárára kerültek volna. Vagy van egy olyan lepke, amely itt repül Somlyótól Zsögödig, egész Európában sehol sincs, csak itt. A zsögödi felhagyott kőbányát egy tisztességes ország csak ezért az egy fajért rezervátumnak nyilvánítaná. Hozzánk legközelebb ezt a lepkét valahol Szibériában kell keresni.

– Türelemjáték a lepkegyűjtés...

– Egy lepkefaj egy-két hetet él, ha azt kihagytam, akkor egy évet kell várni. Vannak, amelyek nem is jelentkeznek minden évben. Egy lepkegyűjtés egynapos kiruccanásból is állhat, de én a hét-nyolc napos expedíciókat szeretem, ami egy gerinctúrában vagy egy Duna-deltai gyűjtésben merül ki. Oda teljes civilizációs absztinenciával megy az ember, éjjel-nappal, 18-20 órákat gyűjtök. Felmentem a Bucsecsbe is, amikor még oda gyalog járt az ember. Egyedül töltöttem ott napokat, nem féltem senkitől, semmitől. Volt olyan retyezáti utunk egy kollégámmal, hogy két-három napig nem volt vizünk, de tűrtük, tudtuk, nekünk ott még dolgunk van. Egy ilyen expedíción lefogy az ember öt-hat kilót, de ez nem gond. Türelem kell a preparáláshoz, a meghatározáshoz is, ami sokszor olyan, mint egy nyomozás. Kézzel nem lehet hozzájuk nyúlni, maximum egy tűvel, amíg felszúrom, a szárnyait elrendezem. Úgy preparálom, hogy megőrizhessék szépségüket. Többnyire télen van idő preparálásra. Mindegyik fel van címkézve, hogy hol él az adott faj, ország, helység, befogási dátum.

– Olyan lelkesedéssel mesél, hogy nem is tudom, megkérdezhetem-e, van-e kedvence?

– Változó. Gyerekkoromban a nagy, színes, mutatós dolgok tetszettek, ma inkább azok, amelyekért meg kellett küzdeni, többször kijárni a helyszínre, rájönni az élettitkára, kitenyészteni. Úgy megyek sokszor lepkészni, hogy nincs nálam gyűjtőfelszerelés, csak egy doboz, amelyben tápnövényen hazahozom a lárvát, és itthon tenyésztem ki.

– Gondolom, sokan megcsodálták a gyűjteményét...

– Nagy csoda akkor van, amikor a ballagó diákok jönnek búcsúzkodni és megmutatok nekik pár dobozt. Ezt a gyűjteményt nem tudom elvinni a házból, ennek itt van a helye. Éltemben utolsó percig ragaszkodok hozzá, hogy később mi lesz vele, magam sem tudom még.

– Feleségét mennyire sikerült „megfertőznie” ezzel a szenvedéllyel?

– Kezdetektől fogva egyik alap gyűjtőtársam volt. Amíg fiatalok voltunk, nagyon sportosan tudtuk űzni ezt az éjjel-nappali természetjárást, meg is ismert sok fajtát. A matematikusok között ő a legnagyobb lepkész. Sajnos nem sikerült még egy olyan új fajt fognom, amit neki dedikálhattam volna, pedig ezt megígértem még fiatalabb koromban. Szerinte a legszebb vadászat a lepkevadászat.