A kötöttárugyárban dolgoztak

A nemrégiben leégett csíkszeredai kötöttárugyár 1969-ben épült, bezárását megelőzően több mint kilencezer ember dolgozott ott. Köztük volt a Günther házaspár is. Mária kászoni születésű, 1970-ben végzett Szebenben a szakiskolával, még abban az évben alkalmazták a kötöttárugyárhoz kötőnőként.

„Az induláskor hátul volt egy nagy épület, abban utólag a központi műhely működött. Ott volt a konfekció, a kötőde, a bobinaj (csévéző) részleg, oda kerültek a kezdők. Volt egy cséplőkazán, az szolgáltatta a fűtést, de fagytak meg az emberek. A feleségem 1970-ben, én ’71-ben kerültem oda mint marógéplakatos. Akkor már el volt készítve a nagy épület. Jó volt a kezdetekkor, akkor körülbelül kétezren dolgoztak ott. Amikor odakerültem, már a 3199-es számnál jártak, jöttek-mentek az emberek, de a márkaszám ment tovább: ha valaki elment, annak a márkaszámát nem adták oda egy újonnan jöttnek. ’70-ben végzett két rend mesteriskolás Szebenben és Brassóban, így főleg fiatalok kerültek a gyárba” – emlékezett vissza Günther Ottó. „Én 1438-as voltam abban az időben, amikor odakerültem. Már ’69-ben sokan dolgoztak ott, kellett segítsenek a gyár berendezésébe is. Ők hordták fel a gépeket, az asztalokat, és munkaidő után kellett menjenek közmunkázni, mert akkor épült a kórház és a poliklinika. Van egy nagyon jó barátnőm, aki elkacagta a múltkor, hogy olyan hideg volt, a nagykabátot le nem tudták vetni, mert fagytak meg” – mesélte Mária.

A gyárnak saját tánccsoportja volt, amelyet id. Kosz Szilveszter vezetett. Mária és Ottó is ott táncolt, így ismerkedtek meg, 1974-ben házasodtak össze. Mint mesélték, sok szép évet töltöttek ott, a csoport minden nagyobb rendezvényen fellépett, vasárnaponként a környező falvakat járták. A munkatársak között mindenkinek a névnapját, születésnapját megünnepelték, felvonulások után vagy a Sutába, vagy Zsögödbe mentek flekkenezni. A jelenlegi Hargita Vendégváró volt a gyár étkezdéje (Tricotaj kantin), kétfogásos ebédet lehetett ott venni mindennap. „Élveztük az életet, és nagyon jó volt a munkaközösség. A gyártól lakást kaptunk, részletre bútort tudtunk venni. Az volt jó a régi világban, hogy a munkahelyünk biztosítva volt. Ezenkívül mehetett az ember tanulni, estibe vagy mesteriskolába, a vállalat lakást adott. Igaz, ha nem fogadtad el a felajánlott állást, vittek a Duna-csatornához” – mutatott rá Günther Ottó.

Mária elmondta, három váltásba kellett járjon, amikor bekerült a gyárba dolgozni. Kezdetben 939 lej volt a fizetése. „Abból meg kellett éljünk, de meg is éltünk. Házbérben laktam, kifizettem a házbért is, fát is kellett venni, élni is kellett. Nagyon szépek voltak az első éveink. Aztán, ahogy telt az idő, úgy nőtt a fizetés is. Megéltünk normálisan, nem is volt az a bőség, de sosem szűkölködtünk.”

1975-ben megszületett az első gyermekük, Walter, akkor két váltásban dolgoztak mindketten. „Cipeltük is eleget őket, egyik vitte ki a gyárba, a másik hozta haza. Mert ellenkező váltásban dolgoztunk. A kötődének akkor már volt saját napközi otthona, de Walter nem bírta a szagokat, reggel, amikor vittük be, a klórszagtól hányingere volt, már nem is akarták befogadni, muszáj volt itthon maradjon. Úgy dolgoztunk akkor, hogy reggel hat órától kettőig, és kettőtől este tízig. Amelyikünk délutános volt, fogta a gyermeket, vitte ki a gyárba, a másikunk hozta haza. A kisebbik fiunk, Ottó \'79-ben született, ő már szívósabb volt. De előfordult az is, hogy ők is bent voltak velünk, mert nagyon sokat túlóráztunk. Így például Ottó ismerte minden zegét-zugát a gyárnak.”

A hetvenes, nyolcvanas években inkább az oroszországi piacra dolgoztak, nagyon sok játékmackót készítettek. „Úgy hívták, hogy Costumaşi. Volt neki nadrágocskája, sapkája és szvettere. Nyolcvanezres tételben gyártottuk az oroszoknak. Az volt a jó benne, hogy az orosz elvitt mindent. És aránylag meg is voltunk fizetve, örvendtünk, hogy van munkánk” – mutatott rá a férfi. Felesége hozzáfűzte, volt olyan is, hogy reggel bementek és másnap reggel jöttek ki a gyárból, mert a szállítmány időben el kellett induljon. „Nekünk fiataloknak jól telt, jól bírtuk a munkát. Miután férjhez mentem, felkerültem az összeállító részlegre, akkor már csak két váltásba jártam. Aztán voltam az előkészítő raktárban, a félkész ruháknál, voltam gépész, raktáros, sok mindent megjártam, végül minőségellenőr lettem. Onnan jöttem el nyugdíjba.”  
Megtudtuk tőlük, hogy az évek során kétrészes női kosztümöket, szvettereket, pulóvereket, kötött nadrágokat (cicanadrágot), ruhákat, szoknyákat, gyerekeknek hímzett szvetterkéket, sapkákat, sálakat, kesztyűket készítettek. Legtöbbet a külföldi piacon értékesítettek. A kilencvenes években a német Quellének dolgoztak. „Nagyon sokat gyártottunk az amerikai katonaságnak, a külföldi hegyivadászoknak. Olyan pulóvereket készítettünk – könyökükön folttal –, amilyeneket a mostani amerikai filmekben a rendőrök hordanak. Nagyon jó minőség kellett tőlünk kimenjen, nem lehetett hiba a terméken. Volt egy bemutató üzletünk, de ide csak a másod- és harmadosztályú áruk kerültek. Ha kimentünk ünnepnapokon valahová, mindenki egyforma öltözetben volt. Tudtad, hogy ki vásárol onnan. Manapság is látok az én generációmon onnan vásárolt darabokat” – mondta Mária. 

A rendszerváltás után magánkézbe került a gyár. Az ott dolgozókból fokozatosan építettek le, Günther Ottónak 2003-ban függesztették fel a munkaviszonyát, egy év múlva betegnyugdíjba vonult. „A privatizáció után a fizetés is már gyengébb volt, a gyár kezdett tönkremenni. Amikor elküldtek és kijöttem a személyzeti irodából, úgy sírtam, mint egy kicsi gyermek. Olyan rosszul esett nekem az, hogy annyi év után kidobtak. Úgy képzeltük el, hogy ha már annyi évet ledolgoztunk egy helyen, onnan megyünk el nyugdíjba. Az életünk nagy részét ott éltük le” – jegyezte meg Ottó.

Úgy vélik, fokozatosan lehetett észlelni, ahogy megy tönkre a gyár. Aztán mindenkit elbocsátottak, olyan is volt közöttük, akinek még egy-két év volt a nyugdíjig. „Aki már az ötvenet betöltötte, nem vették fel sehová. Mindenki intézte, ahogy tudta. A végén már nagyon stresszes volt a helyzet, mindenki tudta, hogy menni kell, és nagy volt a bizonytalanság, hogy tovább hogy lesz. Nagyon sokan külföldre mentek dolgozni, de olyan is van, akiből hajléktalan lett. Hogy lehetett ide jutni? Ha azok a gyárak, amelyek annak idején működtek, most is lennének, helyben is lenne megélhetési lehetőség” – fogalmazott Mária. Szomorúan mondta el, hogy azok közül, akikkel együtt kezdtek el dolgozni, már nagyon sokan nem élnek. Úgy véli, sok minden közrejátszhatott: a munkakörülmények és a sok idegeskedés is.  

Június 7-én megdöbbenve hallották a hírt, miszerint lángokban áll a volt Tricotaj épülete. Úgy vélik, rengeteg érték bent maradt, miután végleg bezárták a gyárat. „Amikor mi dolgoztunk, azok olyan menő gyárak voltak, hogy amikor mentünk a váltásba be, s a másik jött ki, annyi volt a nép, hogy egymástól férni nem lehetett. Ott volt a négy gyár, a textil, a kötöde, a fonoda, a nyomda. Annyian mentünk egyszerre befelé, hogy fekete volt a hely. A buszok készen odajöttek, mindenki ült fel, ment haza. Most az embernek fájt a szíve végignézni, ahogy ott a rengeteg cérna ki volt dobálva, és ahogy égett a gyár. De ennek a gyárnak már úgysem lett volna más sorsa. Olvastuk, hogy a hajléktalanok beköltöztek. Az senkit nem érdekelt, hogy azt a sok virágot beszedje az ablakokból, hogy ne legyen egy rossz látvány, hogy minden így el van hanyagolva. Az óra is a bejáratnál, amikor bezárták a gyárat, azóta megállva ott van” – fejezte be a visszaemlékezést Günther Mária.