Csatangolás az iszlám világ nyugati bástyájában

Pedig elsőként pont az jut eszembe, mármint a hiánya okozta bosszankodás. Aki ugyanis a tikkasztó meleget jéghideg csapolt sörrel, hangulatos nyári kertek napernyői alatt szereti enyhíteni, az ne ide jöjjön nyaralni, mert ilyet nem fog találni. Még a nagyobb városokban sem! Ötcsillagos szállodákban, egy-két eldugott lebujban tartanak ugyan pár kisüveget készleten, elvetemült turistákra számítva, de azt aranyáron – 6–10 euróért – adják, akárcsak a nem nagy választékban kínált borokat, amelyek

– diszkréten elkülönítve – alkoholos italok, de mi, a Háromszéki Borbarátok Egyesületének kalandkereső tagjai nem pazarolhattunk erre időt.

No, de ezek az iszlám világ velejárói, ha odamegyünk, el kell fogadnunk a játékszabályaikat. Csalódást csak annyiban okoztak, hogy például a többségében síita Azerbajdzsánban nem találkoztunk ilyen szigorral, és a török riviérán sem kell könyörögni egy korsó sörérét. Sőt, emlékszem, Drinápolyban (Edirne) még ramadán idején is felszolgálták, igaz, fekete pohárba töltve, hogy Allah ne lássa, mit iszunk.

Marokkóban mintha komolyabban vennék Mohamed próféta előírásait, noha mérsékelt és szekuláris országnak tartják, és hiába mondom, hogy az idegenforgalom fellendítése kedvvért tehetnének több engedményt, mert a GDP-jük 7 százalékát így is ez szektor adja – csak tavaly 16 millió külföldit fogadtak. Ám szerintem ennél is

Az utak mellől például eltüntetnék a szeméthalmokat, amelyek sokat rondítanak a legelésző nyájak és szamár vontatta szekerek sugallta idillen. Vagy a szállodákban, bár az ötcsillagosokban rendszeresen letörölnék a port, felmosnák a csempét, és reggelikhez becsempésznének némi változatosságot.

Aki beleszippant a mekneszi bazár húsárusainak világába, egy időre biztosan elmegy az étvágya a flekkentől,

Mi – még Meknesz előtt – roston sült báránybordával kísérleteztünk Casablanca központjában, de ott is kolduló gyerekek ácsingóztak az asztalunk mellett, hogy rácsaphassanak a maradékra.

Hollywoodtól a valóságba

Eddig azt hittem, Egyiptomnál koszosabb ország nem létezik, ám Marokkó egyelőre tartja vele a lépést, és ez nemcsak vidékre, hanem – Rabat kivételével – a nagyvárosokra is igaz. Mindezt tetőzik a perifériákra szorult nyomornegyedek, a parabolaantennák ezreivel megtűzdelt kopott panelrengetegeikkel, és amíg a havi átlagfizetés 400 euró alatt mozog, ez a kép még sokáig így marad. Persze itt is akadnak luxusnegyedek, modern épületek, de áthidalhatatlannak tűnik a szakadék a társadalom alsó és szűk felső rétege között.

Ez nyilván erősíti a biztonságérzetet, de ettől függetlenül egyik taxisofőr sem javasolta, hogy naplemente után Casablanca medinájában, azaz régi negyedében csatangoljunk. Ezt a város nevével azonos című filmből ismert Rick’s Café meglátogatása után terveztük megejteni, hiszen azt is felkerestük, ha már ott voltunk. Annak ellenére, hogy tudtuk: az 1942-es produkció egyetlen jelenetét sem forgatták Afrikában, a kávéház pedig közönséges hollywoodi tákolmány.

Annak mását egy Kathy Kriger nevű, kitűnő üzleti érzékkel rendelkező, egykori amerikai diplomata hozta létre 2004-ben Casablanca óvárosában, egy 1930-as években épült riadban, annyira gondosan ügyelve a filmbéli részletekre, hogy még a zongorista is korabeli dallamokat játszik. Bár ide elvileg csak előzetes foglalás után lehet bejutni, hatunknak öt euróért két perc alatt szeparét biztosított a tengernagy kinézetű ajtónálló.

Az ország gazdasági motorjának számító Casablancában a bazáron kívül az 1986 és 1993 között kizárólag helyi alapanyagokból, részben az óceánra épült II. Hasszán-mecsetet sem hagyhattuk ki, mivelhogy az iszlám szent helyei közül ez az egy látogatható nem muszlimok által (is) egész Marokkóban.

– az algériai Dzsamaá El Dzsazaír hat évvel ezelőtt előzte meg 265 méter magas minaretjével. A belső térben 25 ezren férnek el, míg az udvaron további 80 ezren imádkozhatnak egyszerre! Vezeklésképpen aztán a római katolikus Notre-Dame de Lourdes-templomba is elkalauzoltattuk magunkat.

Marokkó folyékony aranya

Casablancából egyenesen az ország régi, 17. századi székhelye, Meknesz felé vettük az irányt, ahol a város szívében található El-Hedim nevű téren ácsorogva kíméletlenül magával ragad a vérbeli arabos nyüzsgés. Innen csak pár lépés a 18. században épült Bab Mansour, a Dar El Makhzen nevű, nemcsak méreteivel lenyűgöző palota-komplexum legnagyobb kapuja. Marokkói idegenvezetőnk szerint

de csak az ára miatt gondolom, hogy igazat mondhatott: a 60 milliliteres üvegért elkért 25 euróból egy centet sem lehetett lealkudni, pedig legalább húszan vásároltunk az elvált nők szövetkezeténél. Nem hiába nevezik folyékony aranynak…

Ám Mekneszbe nem éppen argánolajért mentünk, hanem mert ez az ország legfontosabb borvidékének központja. Az általunk felkeresett négy borászat közül három – a Zouina, a Roslane és a Baccari – itt található. A negyedik, a Domaine des Ouled Thaleb pedig jó 45 percnyi autóútra Casablancától. Marokkóban ugyan, akárcsak Libanonban már a föníciaiak, majd a rómaiak is foglalkoztak bortermeléssel, ám az – hosszú kihagyás után – csak a francia protektorátus idején (1912–1956) kapott lábra.

jellemzően syrah, grenache, carignan, cinsault, cabernet sauvignon és merlot fajtákból, de szép fehéreket is ittunk (chenin blanc, sauvignon blanc, sémillon és chardonnay).

A megízlelt borok egyike sem okozott csalódást, a helyek közül a Château Roslane-tól viszont kissé fanyalogva távoztunk, miután fajtánként másfél palack bort szántak a 27 fős társaság kóstoltatására, ami a Kaló Imre mértékrendszere szerinti bécsi mércét sem üti (tíz emberre számolva szokás egy palackkal feldobni). A pincében 22 eurósnak mondott vörösbort fent, az ebédnél már 60 euróért szolgálták föl.

A Baccarit viszont minden tekintetben ajánlani merem – nem csoda, hogy itt még a székely himnusz is elhangzott, és a vendégszeretet hevében Fez meglátogatása majdnem kimaradt a programból. Szerencsére csak majdnem, hiszen a hatalmas sikátor-labirintusból álló medinája nem véletlenül került fel az UNESCO világörökség-listájára.

Erdélyi kapcsolat

És ha már így visszakanyarodtam a gyökerekhez, úti beszámolóim követői talán már elvárják tőlem, hogy itt is székely, de legalább erdélyi nyomok után kutakodjam.

Bevallom, nem könnyű feladat, de nem is eredménytelen: nem sokkal a második világháború után, 1946-ban egy később Marokkóba helyezett amerikai katonai attaséhoz, Ted Jelenhez ment feleségül, és

Ő gondozta apja írói hagyatékát, fordította le angolra az erdélyi trilógiát, amit aztán még számos nyelvre átültettek, ezáltal a világirodalom nagyjai közé emelve a koldussorsra ítélt Nagyurat, akinek „az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is”.

Bánffy Katalin sosem tért vissza Erdélybe, de anyanyelvét mindvégig megőrizte, használta. Jó két hónappal ezelőtt, 101. életévében hunyt el, memoárkötete 2014-ben jelent meg Ének az életből címmel.

korábban írtuk

Elhunyt Bánffy Katalin grófnő, Bánffy Miklós lánya

Életének 101. évében elhunyt Bánffy Katalin memoáríró, a losonci Bánffy család grófi ága nevének utolsó viselője, Bánffy Miklós lánya.

A Tanger környéki dombok között meghúzódó villáját, ahol többek között apja Bonchidáról elmenekített festményeit is őrizte, sajnos nem állt módomban felkeresni, pedig az erkélyéről állítólag lenyűgöző kilátás nyílik arra a pontra, ahol a Földközi-tenger az Atlanti-óceánnal találkozik.

Bolyongás a fővárosban

Az idegenvezetőnk ehelyett VI. Mohamed király első számú hivatalos rabati rezidenciájához, a Dar al-Makhzenhez igyekezett velünk, de szerintem teljesen fölöslegesen, mert földi halandót csak az udvarára engednek be, a palota épületébe turista nem teheti be a lábát. Mondjuk, a Buckingham-palotába sem… Sőt, itt

A hatszintes, iszlám módra díszített, 44 méter magas Haszan-tornyot viszont már egészen közelről megszemlélhetjük. A tornyot még a 12. században kezdték el építeni, az akkori világ legnagyobb mecsetje minaretjének tervezték, de hamar abbahagyták, később földrengések is megtépázták, ma tartóoszlop-maradványok között idézi fel a régi idők nagyzási hóbortját.

A Bou Regreg folyó torkolatánál a 12. században épült Oudaias erődítménybe szabadon besétálhatunk. A Santorinire emlékeztető, szűk, kanyargós, fehérre és kékre festett házakkal, illetve narancs- és pálmafákkal szegélyezett utcákban jobbról-balról bárok, árusok, a végén kilátás az óceánra, amelynek

A távolban a Zaha Hadid világhírű iraki-brit építész tervezte, kobrafej ihlette Rabati Nagyszínház hívja fel magára a figyelmet. Mellette ott meredezik az 55 emeletnyi, azaz 255 méter magas, futurisztikus stílusú VI. Mohamed-torony, amelyet Afrika legmagasabb felhőkarcolójaként emlegetnek. Bár már 2016-ban hozzákezdtek a felhúzásához, és 2023-ra be is fejezték, csak idén nyáron tervezik átadni. Luxusapartmanok, irodák, konferencia- és rendezvénytermek, az alsó szinteken üzletek kaptak benne helyet, a tetején természetesen kilátóterasz.

Mi viszont inkább egy sörcsap látványára vágytunk, amit egy kocsmává átalakított, lehorgonyzott hajón végre fel is fedeztünk. Egészen baráti áron, 6 euróért vesztegették a folyékony kenyeret, ezért hálánk jeléül még tenger gyümölcseit is rendeltünk melléje fejenként 10 euróért. De előtte még végiggyalogoltunk a medina Souk (Szuk) néven ismert hagyományos piacának labirintusszerű utcáin, ahol

Egyrészt, mert már nagyon gyötört a szomjúság, másrészt meg nem lehetett alkudni, ami azért igencsak különlegességszámba megy az arab világban. Annyira ritka, hogy el sem hiszem, ha nem velem esik meg. Mindeközben pár társunk nagyáruházakban próbálkozott, de olyan magas árakkal szembesültek, hogy az elárusítók helyett nekik kellett lesütni a fejüket…

Este a helyi szervezők hagyományos marokkói vacsorával szerették volna megkoronázni ottlétünket, amit a Le Diwan nevű szálloda éttermében tartottak. A svédasztalról bőven lehetett pakolni a tányérokra, ám számunkra mégiscsak a Real Madrid három-nullás vereségétől marad emlékezetes, amit a társalgóban követhettünk végig dél-amerikai sportkommentátorokat megszégyenítő közvetítés mellett. És közben egyre sűrűben gondoltunk itthonra, ahová másnap estére egy összességében remek hangulatú, emlékezetes Marokkó-képpel a tarsolyunkban érkeztünk meg.