Gyimesbükk harcosának könyve

Néha úgy tűnik, hogy a Státus könyvkiadó által megjelentetett kötet a Gyimesek egyfajta monográfiája, máshol pedig hangsúlyosan előkerülnek a saját történetek. Mégsem lehetne önéletrajzként értékelni, mivel nem az egyéni vagy a családi történetekre esik a hangsúly, és nem is a pedagógusi tevékenységre, hanem a román hatalom által az ötvenes években Bákó megyéhez csatolt település magyarságának fennmaradásért folytatott harcára, melynek élén éppen a könyv szerzője áll. Szóval nem egy egyéni küzdelemnek, hanem a gyimesbükki csángómagyarok elnyomás ellen vívott csatájának lehetünk tanúi.

A csángók életét jól ismerő és jelenleg köztük élő Halász Péter néprajzkutató is ír a könyv előszavában erről a sajátos kettősségről: „Deáky András könyve pedig jó kalauz, többdimenziós könyv. Nemcsak azért, mert térben és időben egyaránt a mélységekig mutatja fel Gyimest és a gyimesi sorsot, az abban rejlő kiválóságot és hitványságot. Hanem azért is, mert egy többdimenziójú ember életén és munkásságán, látásmódján keresztül, saját értékrendjén keresztül megszűrve ismerhetjük meg Gyimest, a gyimesi falvakat, különösebben pedig a legboldogtalanabbat: Gyimesbükköt.”
 
A kötet két részre tagolható, az első felében ismerhetjük meg a Gyimesek múltját. Megtudjuk, hogy a völgy a 17. században még lakatlan volt, így Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk talán a legfiatalabb magyar település a Kárpát-medencében. Csak az 1717–1719-es szárazságot és pestisjárványt követően kezdtek az első pásztorkunyhók és tanyák itt megjelenni. A szerző részletezi, hogy a legmagasabb tengerszinti magasságban élő magyar közösség csak kevés mezőgazdasági megművelésre alkalmas területet talált, így főként az állattenyésztés, illetve a fakitermelés jelenti a megélhetést. A települések is hosszan elnyúlva, patakok és a Tatros folyó mentén jöhettek létre. A magas, meredek hegyoldalak által határolt szűk völgyek sajátos kultúrát hoztak létre.

Megtudhatjuk, hogy mit jelent a csángó szó, miből áll a csángóviselet, hogy zenészdinasztiák éltek itt, hogy harmincnál többféle táncot is tartalmazott a gyimesi táncrend, illetve a húsvéti tojásra írt motívumkincs is rendkívül gazdag. Gyimesbükkön az idők során a székelyek, illetve moldvai magyarok mellett egy jelentősebb számú román nemzetiségű közösség is letelepedett. Ebből született a gyimesbükki csángóidentitás jellegzetessége, hogy van, aki magyarnak, van, aki románnak, van, aki mindkettőnek vagyis „csángónak” tartja magát. A románok közt is vannak római katolikusok, de a magyarok közt is ortodoxok. A szerző aláhúzza, hogy az első világháború kirobbanásáig természetes volt ez a sokszínűség, a különböző nemzetiségiek jószomszédi viszonyban éltek, egymás kultúráját és nyelvét becsülték és beszélték is. Később a mindenkori hatalmak persze próbáltak egyetlen népcsoportba és egyetlen felekezetbe beolvasztani mindenkit. Deáky szerint ehelyett a „sokszínűséget értékként kell elfogadni”, és erre kellene építeni egy közös jövőt.

Gyimesbükk igazi kálváriája akkor kezdődik, amikor 1950-ben az akkor még hetven százalékban magyar községet Csíkvármegyéről leválasztják, és Bákó megyéhez csatolják. Ez a szerző szerint felér egy „Kis-Trianonnal”. Feltörték Nagy Szilveszter akkori polgármester szekrényét, és a pecsétet kilopták. Egy olyan hamis iratot állítottak elő, melyből az derül ki, hogy a község kéri leválását. Nem történt népszavazás, erőszakos politikai döntés volt, amely ellehetetlenítette az itt élők többségének életét. 1963-ban megszüntetik a Gyimesek legrégebbi magyar iskoláját. „Kománfalváról román tanítókat és tanárokat hoztak, akik egy kukkot sem tudtak magyarul” – írja a szerző, hozzátéve, egyedüli szerencse az volt, hogy egyházilag továbbra is Gyulafehérvárhoz tartozott. Ezért történhetett a csoda is, hogy a legsötétebb időben, a Ceauşescu-korszakban az egyik legfontosabb gyimesi személyiség, Dani Gergely plébános itt templomot építtet, és mikor máshol már nem lehetett, hittanórán tanultak meg a gyerekek írni-olvasni magyarul.   

A kötet többnyire kronológiai sorrendet követ, ezért az életrajzi vonatkozásokat tartalmazó rész a második felétől kezdődik. Itt ismerhetjük meg Deáky harcát, aki mindenképp otthon akar letelepedni. Már az iskola elrománosítása után végezte el felsőfokú tanulmányait, hazaérve román szakos tanárként helyezkedik el. Ugyanakkor megtalálja a kiskaput is, hogy az iskolai programon kívül szülők kérésére magyar nyelven is lehet tanítani a diákokat. Néhány évig ez megy, de egyszer Beke György újságírónak őszintén interjút ad, amelyet a Hétben publikálnak, ezért menesztik. Természetesen első lépése a rendszerváltás után, hogy újra beindítsa a községben a magyar nyelvű oktatást, sikerül is neki, és az iskola igazgatója lesz nyugdíjazásáig. Rengeteget fenyegették, próbálták megtörni, de nem sikerült.

„Deáky András emberfeletti erőfeszítéssel, ökölbeszorított kezekkel, a »nem az a legény, aki üti, hanem aki állja« filozófiájával, igyekezett és igyekszik összefogni és talpra állítani ezt a fejefölötti döntésekkel kiábrándított, ide-oda csatolásokkal elbizonytalanított, arcátlan fenyegetésekkel megfélemlített csángó népet, s elhitetni velük, hogy – mindezek ellenére – saját magukon múlik a jövőjük, saját kezükbe kell venni sorsukat” – jellemzi a szerzőt az előszót író Halász Péter.

Deáky András jelenleg a turizmussal foglalkozik, a kötet végén megtudhatjuk, hogy miként sikerült zarándokhellyé változtatni Gyimesbükköt, milyen emlékeket sikerült közösségi vagy határon átnyúló összefogással rendbe tenni. Újabban nemcsak pünkösdkor, hanem nap mint nap száz meg száz turista érkezik ide az anyaországból feltöltődni. Ez egy kis optimizmusra is okot ad, felcsillantja a jövőt, mintha azt sugallná, hogy ez a küzdelem nem volt szélmalomharc...