Idén lenne kilencven

Sokszor lehet olvasni és hallani ma is Kányádiról, hogy Páskándi fedezte fel. Nem tudom, miért szánják a megjegyzést különösnek, hiszen mindössze öt év korkülönbség volt köztük. Ugyan kinek a javára? Kányádi Sándor 1929-ben született, Páskándi Géza költő, író öt évvel később futott be az árnyékvilágba. Páskándi hat évet töltött román börtönökben, rabmunkán, mert volt szava a szabadságról, mikor az még nem volt szabad. Hatvanhárom évet élt összesen, Kányádi majdnem 90-et.

Május 10-én lett volna kilencven esztendős a mi Sándorunk, ha el nem siet a tavaly. Szinte kimondtam: ha itt nem hagy bennünket árván. De nem marad árván az ő népe, míg tanítják költeményeit óvodáktól egyetemi katedrákig. Amíg! – s teszem a felkiáltó jelet ide, mert minden irányban dübörögnek a frontok hazánkban, vesszenek a magyar óvodák, iskolák, egyetemek.

Kányádi Sándort nem kellett felfedezni, felfedezte önmagát, a maga igazsága a népe igazsága volt, ma is az. Költőként mindig fiatal marad. A magyar nyelv, a magyarság öntudata és ezeknek megőrzése, a világos látás és annak költői mutatványai képezték a frontot, mely rózsatövisekkel szegecselte együvé a magyart a magyarral, s vélük így a hazát. Már ami maradt abból. Kányádi maga fedezte fel önmagát, amikor megtalálta egyetlen és legnagyobb kapcsolatát Nagygalambfalva és a nagyvilág között. Nevelt időseket és óvodásokat, dolgozott a Napsugár gyermeklapnál, bevilágítva világunkat.

Nem érte meg a 90 évet, megérte viszont számtalanszor, hogy egy-egy színházból, díszteremből egyszerűen nem akart elmenni, és Őt nem akarta elengedni a közönség. Ez történt Sepsiszentgyörgyön is nem egyszer. Megérte: tapsolták a szülők s a gyerekek. Megérte Svédország és Dél-Amerika között megkeresni a kóbor, elűzött magyarokat; Kányádi Sándorral sírni is, nevetni is érdemes volt. Megérte, megéri.

Valami belső csikorgással gondolom és írom, nem érte meg jó Kányádi Sándor, hogy az Úz völgyében levő magyar hősi temetőt vakondokként feltúrta a gonosz. Nem érte meg, de vallotta, s véle valljuk mi magunk: megérte megszületni még ide is, nagy dologidőkbe.

Ő, a költő nem nyugtat. Könyvei imádságosok, s neki ugyanvalóst megvan a maga dolga odafenn is, mindörökké. Ezért marad mindannyiunké. Aki egy egész nemzeté, azt temetni lehet, de feledni és feladni sose.