Félelmeinkkel szembe kell néznünk

Kádár Annamária a Vigadó Művelődési Házban is több előadást tartott már, amelyet nagyszámú közönség követett végig. A marosvásárhelyi pszichológussal beszélgettünk a kezdetekről, hitvallásáról, vágyaink felismeréséről, félelmeinkről.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy a pszichológia lesz számára a megfelelő irány? Volt esetleg valamilyen indítóélménye?

– Tanítóképző líceumot végeztem, ami egy öt éves szakképzés volt, és kezdetben úgy is gondoltam, hogy tanító leszek. Szerettem a gyerekek között lenni és tanítani. De valahogy mégis úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam, utána felvételiztem az egyetemre, pszichológia szakra, Kolozsvárra. Akkor indult újból a képzés, munkahelyek sem igazán voltak pszichológusként. Az iskolapszichológia világa fogott meg a leginkább, a szülő-gyermek-pedagógus kapcsolat javítása terén éreztem elhivatottságot. Az egyetemi képzésen belül volt a pedagógiai modul, amit minden tanári pályára készülő diáknak el kell végezni és ennek keretében voltak a vizsgatanítások. Ami nagyon emlékezetes élmény volt, az a kolozsvári Apáczai Líceumban történt. Az óra témájául aznap a figyelem szolgált, nagyon sokat készültem, hogy érdekes és interaktív lehessen. Vittem magammal egy halom kísérletet, feladatot, és jó volt látni a diákok kíváncsi tekintetét. Az óra végén felálltak és megtapsoltak. Szerintem ott született meg az a döntés, hogy én pszichológus és pedagógus akarok lenni egyidőben.

– Hogyan tudná megfogalmazni személyes pszichológusi hitvallását?

– Pszichológusként óvodapedagógusokat és tanítókat képzek Marosvásárhelyen és Debrecenben. Úgy gondolom, hogy nagyon sok minden úgy változik meg egy gyermek életében, hogyha az óvodapedagógus, illetve a tanító tényleg egy olyan ember, akire fel tud nézni, aki el tudja indítani egy úton, aki hisz benne. Akkor csodákra lesz képes a diák. Ahogy Karácsony Sándor mondja: „A pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa.” Ez az alulról jövő változás a fontos: soha nem a következő tanügyminiszter fogja megváltoztatni a dolgokat, hanem az alulról induló változások. Ha a pedagógus bemegy a tanterembe és becsukja az ajtót, akkor már csak a kapcsolat létezik közte és a diákok közt. Úgy is érezheti, hogy ez lényegtelen, hiszen ha változás is történik, csak egy kis szelet az egészhez képest, de van egy jó példa, ami illusztrálja ezt a folyamatot. Egy mexikói a barátjával sétál a tengerparton, ahol rengeteg tengeri csillag hever és sorra dobálja őket vissza a tengerbe. A barátja megszólítja, hogy a dagály kihozta ezeket a csillagokat, millió számra hevernek itt, ezeknek már úgyis mindegy, hisz elpusztulnak a víz nélkül. Mire a mexikói megfog egy csillagot, visszadobja és közben azt mondja, hogy ennek az egynek azért mégsem mindegy! Annak az egy gyereknek, aki egy példamutató tanár óráján van, nem mindegy, hogy mit kap. Az az én küldetésem, hogy a személyiségfejlesztés, az érzelmi intelligencia fejlesztés kapcsán ne csak a kognitív tudást adjam át, hanem azt a „kulcsot” is, amivel a pedagógus maga tud majd tovább motiválni. Nem könnyű manapság az óvodapedagógusi, tanítói küldetést felvállalni, hiszen rengeteg nehézség van, de ugyanakkor rengeteg siker is.

– Mikor és hol kezdett el dolgozni?

– Iskolapszichológusként kezdtem a pályafutásom, Marosvásárhelyen, egy általános iskolában. Négy évig dolgoztam ott, majd a Sapientia Egyetemere mentem át és egyetemi tanársegédként a csoportokkal való munka módszertana tantárgyat tanítottam szociálpedagógusoknak.

– Mit lát manapság kiemelkedően nagy problémának?

– A legkiemelkedőbb probléma az idő hiánya a legfontosabb dolgokra. Az együttlétre, egymás meghallgatására, a strukturálatlan szabadidőre, édes semmittevésre, játékra, baráti találkozásokra.

– Ön mitől fél a legjobban?

A sárkányokat gyakran kint keressük, de a legtöbb esetben bennünk vannak a félelmeink, szorongásaink és kishitűségünk formájában. Arra sokszor nem is gondolunk, hogy milyen harcok, háborúk dúlnak bennünk és minden egyes életciklusban lehet egy olyan felismerés, amit addig nem láttunk. Hirtelen veszítettem el édesanyám, orvosi műhiba következtében. 44 évesen is nehéz volt ezt megélni. Hogyha van valami, amitől félek az az, hogy fel szeretném nevelni a lányaimat és úgy engedni el a kezüket, hogy saját lábukon megállhassanak az életükben.

– Hogyan szabadulhatunk meg a félelemtől?

– Előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie a saját sárkányaival. Azokat nem lehet kikerülni, ahogy a mesékből is tudjuk: szemtől szemben kell leküzdeni őket. Írtam is egy mese-tízparancsolatot, amelynek az egyik része, hogy csak szemtől szemben és becsületes eszközökkel szabad a küzdelmet felvállalni. Lehet másképp is, de nem érdemes, hiszen ez nem lesz igazi a győzelem.

Minden egyes életciklusban megvannak a magunk sárkányai. Mindig várjuk, hogy csak ettől, majd attól a küzdelemtől szabaduljunk meg, aztán a következőtől és így tovább… Olyan, mint Lázár Ervin meséje, amiben levágják a sárkány fejeit, de azok újból kinőnek. Ez a saját életünkben is így történik, nem tudjuk kikerülni, nem tudjuk megóvni sem magunkat, sem a gyerekünket a küzdelmektől.

– Vágyainkat felismerni is nehéz: hogyan tudhatjuk, vágyaink a sajátjaink, vagy csak a környezetünket szeretnénk beteljesíteni?

– Ezt nem az eszünkkel tudjuk, hanem érezzük. Hogyha a szívünk hangjára hallgatunk, az mindig megadja a választ.

– Mit ajánl az embereknek, akik különböző problémákkal küzdenek?

– Mindannyiunk életében nagy felelősség, hogy mit adunk tovább a gyermekeinknek, unokáinknak. Fontos, hogy folyamatosan tanuljunk, képezzük magunkat, saját önismeretünkkel foglalkozzunk, hogy szembenézzünk a saját történetünkkel és hogyha kell, átírjuk, átkeretezzük azt.