Egyszer az életben

Az egyetemi város büszkesége volt a botanikus kert. A nagy üvegház sarkában egy agávé, Dél-Amerika szülötte öreg példány. Mint egy reumás szörnyeteg tárta szét feldagadt, szúrós, otromba karjait. Nem sokan álltak meg előtte a mimózákat, pálmafákat és a kiejthetetlen nevű orchideákat kereső látogatók közül. Aztán hatvan éves korában a vén agávé a kert főszereplője lett. Kivirágzott. Naponta mentünk meglátogatni – a tőlevélrózsa közepén hatalmas, oszlopszerű virágzatot hajtott ki, néhány hétig tartott a jelenség, az üvegház tetőzetét meg kellett bontani. A szürke, unalmas hétköznapok után gigantikus erő-robbanás, sok ezer kis virág színkavalkádja a félelmetes, égre törő méregzöld törzsön. És amikor a magocskák beérnek, a növény elpusztul. Ezt a virágzást várta hat évtizeden át.

Van úgy, hogy egy ember élete is egyetlen nagy, felejthetetlen eseményben lesz teljessé. A kis, törékeny, mindenki-közlegénye Nemecske földre teperi a Góliátszerű Ács Feriket, és megmenti a grundot, az édes grundot. Nagy Imre éveken át volt a Komintern ügynöke, és bár emberségesebb társainál, de hozzájárult az ország kommunizálásához. Aztán a szovjet tankok árnyékában volt ereje felismerni és megtagadni a rendszer idegenségét, és a népe mellé állni, egészen a bitófáig. Erre emlékezünk, és ez elég.

A napokban történt rettenetes busztragédiában egy tanár több gyereket kimentett a lángoló járműből, miközben két sajátját nem tudta kiszabadítani. Írjuk ki a nevét: Vígh György. Nem számít, milyen ember vagy pedagógus volt eddig, ő örökre a gyermekmentő, önfeláldozó Vígh György marad a köztudatban. Ha csak ezért is, nem élt hiába.

Dsida Jenő, a halk szavú, beteges, túlérzékeny költő éveken át írta leheletfinom verseit pillangóról, szerelemről, életről, halálról, a semmiről és a mindenről, tanulmányozta más népek műveltségét és fordította rendületlen, kistisztviselői szorgalommal azok költőit. Míg egy nap, miután legalábbis gondolatban a világot bejárta, rájött, hogy csak egy helyen lehet itthon. A verseiben felismerhető világfájdalom, mint ahogy a lencse a nap fényét egyetlen perzselő sugárba összpontosítja, lángoló magyar fájdalommá vált, és megszületett a Psalmus Hungaricus, az a tenger, amelybe ezer év magyar költészetének a csermelyei, folyói, folyamai egyesülnek.