A szovjet megszállás emlékműve

A német megszállás emlékműve kapcsán keltett hisztéria világosan ábrázolta a magát baloldalinak mondó nemzetellenes tábor elképesztő arcátlanságát. Ugyanazok, akik joggal várják el, hogy az 1919-es vörös terrort ne varrják a zsidóság nyakába, annak okán, hogy a vezetők elsöprő többsége ebből az etnikumból került ki, sajátos módon a magyarságot kollektíve akarják elmarasztalni azért, ami a német megszállás alatt történt, a bűnös nemzet hamis mítoszát éltetnék tovább minden erővel. Az ő szemükben még az is áruló (pl. Schiffer András, kinek több családtagja is a vészkorszak áldozata lett), aki nem áll be az üvöltő kórusba.

Most ugyanez a tábor tiltakozik a Szabadság térre tervezett újabb emlékmű ellen, mely a szovjet megszállás áldozatainak állítana emléket. Holott ennél helyesebb, tisztább szándék aligha lehet: ha a szovjet emlékmű elbontásának és a történelmi emlékparkba való elhelyezésének nemzetközi jogi és geopolitikai akadályai vannak, akkor igenis hirdesse ugyanazon a téren fekete márványobeliszk azt, hogy mit köszönhettünk „felszabadítóinknak”, akiknek rémtetteit, kegyetlenkedéseit, a tömeges brutális nemi erőszakot és szifiliszt, sebesültek, civilek, gyermekek és nők kivégzését évtizedeken keresztül ünnepelni kellett.

S most is akad olyan, magát komolyan vevő balliberális értelmiségi, név szerint Karsai László, aki azt kifogásolja, hogy az emlékmű „nem fog beszélni a 800 ezer kommunista párttagról, azokról a milliókról, akiknek az életszínvonala igenis nőtt a Rákosi-, majd főleg a Kádár-rezsim idején”.

Ismét a jól bevált kettős mércével van dolgunk. Emlékezzünk: a minden bizonnyal meggyilkolt Jörg Haider ellen annyit tudtak felhozni, hogy dicsérte a Harmadik Birodalom szociálpolitikáját. Ez volt a nagy vétke a Szabadságpárti vezetőnek. Bezzeg a vérben fogant, szovjet tankok árnyékában berendezkedett Kádár-rendszer jótéteményeiről pironkodás nélkül lehet beszélni.

Félreértés ne legyen: nem az a cél, hogy a történelemi tabukat szaporítsuk, és hogy ne lehessen árnyaltan megközelíteni egy adott korszakot. A cél az, hogy bármiről és bárkiről szabadon lehessen beszélni, amennyiben megmaradunk a tényszerűség talaján.

S ha már tényszerűségről beszélünk: a szovjet megszállás áldozatainak emlékműve – Karsai alaptalan állításával szemben – egyáltalán nem akadályozza azt, hogy a Kádár-rendszert mérlegre tegyük, és tárgyilagos véleményt alkossunk róla.