Mezey György: a magyar csapatnak több esélye van a pótselejtezőre, mint a románnak

– A magyar labdarúgás utolsó igazán sikeres szövetségi kapitányaként mennyi esélyt ad a jelenlegi válogatottnak abban, hogy kijusson a brazil vb-re vagy legalább a pótselejtezőre?

– A vb-re való kijutásról még korai beszélni. A pótselejtezőre feljogosító második hely megszerzésére viszont nagy esélyeink vannak. Nagyobbak, mint annak a román válogatottnak, amelyet elég jól ismerek, és elég nagyra becsülök. Ugyanis nekünk a könnyebbik feladat jutott szeptemberre: nem szabad kikapnunk egyik idegenbeli mérkőzésünkön sem. Pontot, pontokat kell hozzunk Bukarestből és Amszterdamból.

– Képes erre az Egervári-csapat?

– Ha a román válogatott ellen, Budapesten mutatkozó védelmi hibákat kiküszöböli, mindenképpen. Nem szervezési gondok, hanem egyéni bakik mutatkoztak, amik mindenképpen korrigálhatók.

– A védelem erősítése és a gól nélküli döntetlen volt a cél bő három évtizeddel ezelőtt is, ’81 szeptemberében, amikor Mészöly Kálmán segédjeként, önnel a kispadon 0–0-ra játszottak egy jó képességű, az angolokat is legyőző román válogatottal?

– Jó kérdés, hisz az 1981-es meccs is hasonló körülmények között játszódott. A biztos továbbjutáshoz mindenképpen el kellett hoznunk egy pontot Bukarestből, ami a román csapat méregfogának a kihúzásával sikeredett is. Ha még emlékeznek, a kis Sallait ráállítottunk Iordănescura, ezennel kikapcsolva a hazai gárda kiváló játékmesterérét. De erre már hónapokkal azelőtt tudatosan készültünk, Sallait egyre gyakrabban és egyre komoly feladatokkal megbízva játszatva az akkori ifi válogatottban. Azért is mondtam, hogy a mostani magyar válogatottnak könnyebb a dolga, mert az ellenfélnél már nem játszanak Iordănescu- vagy Hagi-kaliberű kulcsemberek.

– Mutu nem tekinthető annak?

– Jó játékos, de semmiként nem éri fel az előbb említett focisták szintjét. Másrészt tudjuk, hogy rá hol lehet számítani, hol nem.

 – Jelen pillanatban mi az, ami megkülönbözteti a két ország labdarúgását?

– Én sokkal több közös vonást látok, mint megkülönböztetőt. Mindkét nemzet hagyományos, tehetségekre épülő futballt próbál játszani. Adottságokkal rendelkező játékos van bőven itt is, ott is. Legutóbb a Steaua–Ajax meccsen csodálhattam meg egy jó pár tehetséges, kimondottan jó román játékost a bukaresti csapatban, olyant, akik mind a válogatottban, mind valamelyik komoly európai klubnál is helyt állhatnának. Ha meg a kérdés lényegére, a különbségekre térünk, akkor ki kell mondanom, hogy szerintem bármilyen különbségről is beszélünk, az most a mi javunkra van. A magyar állam felkarolta a sportot, de főként a futballt, ez meg egyre inkább érződik. Nem árulok el titkot, amikor azt mondom, hogy egyetlen volt kommunista ország se várja el, hogy labdarúgása állami támogatás híján képes legyen a megújulásra. Az utóbbi néhány esztendőben Magyarországon rengeteget fektettek a sportlétesítményekbe, a gyermeknevelésbe, az amatőr foci fellendítésébe.

– Meggyőződésem, hogy mindebben szerepet játszik a kormányfő futballszeretete. De elérkezettnek látja azt az időt, amikor hátradőlhetünk, tudván, hogy a magyar sport nem politikafüggő?

– Biztos, hogy szerepet játszik Orbán Viktor a focihoz való viszonyulása, ámbár jó lenne, ha nem így lenne. A futball mindig is támogatásra méltó sportág, hisz annyira leköti az ország lakosságának érdeklődését, hogy nem lenne szabad kormányfüggővé tennünk. Elvégre a világ egyes számú cirkuszáról van szó!

– Jelenleg viszont tényleg sok pénzt pumpol az állam a magyar labdarúgás újjáélesztésében. A Puskás Akadémiát messzi földön csodálják, de a többi gyermekközpontról is csupa jót hallani.

– Valóban sok pénzt fordított az állam a futballakadémiák létrehozására és fenntartására. Olyannyira, hogy mára fordult a kocka: több az akadémia, mint a tehetséges gyermek. Oda jutottunk, hogy ez az európai szintű hat-nyolc központ, egymással vetekedve vadászik egy-egy tizenéves tehetségre. Ma hatvanezer focizó gyermeket tartanak számon Magyarországon, a Puskásék idejében több mint háromszor annyian voltak nyilvántartva, s ezzel nem is mondtam sokat, hisz az ’50-es években a 12 éven aluliakat még nem regisztrálták. Növelni kellene a lakossághoz számított focisták számát. Még így is, ha ezt a munkát folytatni tudjuk, akkor néhány év múlva csodálatos magyar futball lesz.

– Nemrégiben az európai ranglista élmezőnyében fedezhettük fel az MTK gyermekközpontját. Mivel magyarázható, hogy egy nem túl nagy népszerűségnek örvendő klub ilyen szintű akadémiát tud működtetni?

– Az MTK nagyon okosan dolgozott. A klub legalább 32 megfigyelőt foglalkoztatott az ország különböző részeiben, így elsőkként csaptak le a tehetséges gyermekekre. Ráadásul még viszonylag olcsón kötöttek szerződést velük, pontosabban a szüleikkel.

– Hány éves kortól kezdik a tehetségek „begyűjtését”?

– Általában középiskolásokra csapnak le, akiket azonban már régóta figyelnek. Ez nem csak az MTK-nál, a többi akadémiánál is nagyjából így történik. A Puskás Akadémia újabban kisebbeket is igazolt, ami nem feltétlenül egy szerencsés dolog, hisz köztudott, hogy egy általános iskolás gyermeket elméletileg nem lenne szabad kiragadni a családi környezetből. Azért mondom, hogy elméletileg, mert gyakorlatilag nagyon sok esetben, sajnos, éppen ezzel segítünk a gyermeknek is, a szülőknek is.

– Hogy látja: a gyermeknevelésbe fektetett energiának mikorra fog igazán beérni a gyümölcse?

– Ez egy hosszas folyamat, nem egy-két, netán három edzőcserétől függő. Ennek ellenére állíthatom, hogy az első jelek már megmutatkoztak, amit bizonyít a felnőtt válogatott játéka, eredménye és helyezése is.

– Mindennek ellenére még mindig silánynak nevezhető a magyar bajnoki pontvadászat.

– Én inkább úgy látom, hogy javulóban van a bajnokság is. A tavasszal is már láttam egy pár olyan mérkőzést, ami megütötte az európai középszintet. Legutóbb a Videoton–Győr meccsen voltam kint, az határozottan tetszett.

– Míg a román élvonalban egyetlen külföldi szakember sem maradt, Magyarországon egyre több az idegen tréner. Értékesebbek lennének?

– Szerintem a magyar edzők kifogástalanok. Még akkor is, ha a vezetők szerint gyengék. Természetesen köztük is vannak jók, kevésbé jók vagy közepesek, de hát nem lehet mindenkiből Guardiola. Érdekes, hogy egyetlen területen követelnek változást nálunk: az edzők soraiban. Magyarországon a politikusok tökéletesek, a gazdasági szakemberek szintén; egyedül a futballtrénerekkel van gond, csak azokat kell néhány hónapos munka után meneszteni. A klubtulajdonosokat is megértem, ők hoznak egy-egy külföldit és azzal mossa a kezeit: ő mindent megtett a csapatért. A légiós edzőt senki nem bántja, a magyart még a munka elkezdése előtt szétszedi a szakma, a sajtó vagy éppenséggel a szurkolótábor.  

– Miként készíti fel fiatalabb pályatársait az edző életében évente, félévente vagy akár két-három havonta jelentkező sokkra, amit a menesztésük okozhat? Egyáltalán erre fel lehet készíteni egy trénert?

– Nem lehet. Ez is olyan, mint a válás, amire nem lehet a házasságkötés előtt felkészülni. Azt is, ezt is meg kell élni. Még akkor is, ha nem kellemes. Mindig is azzal próbáltam vigasztalni a fiatal kollégákat, hogy a klubvezetőktől érkező seggberúgások – már bocsánat a kifejezésért – az életünkhöz tartoznak. Aki ezt nem tudja feldolgozni vagy lenyelni, az válasszon más munkahelyet.