Ha a hokikesztyűk mesélni tudnának...

„Aki megnézi, láthatja: nem kell megijedni a nehézségektől, s nem attól lesz valaki híres hokista, hogy a legdrágább, legújabb és a legdivatosabb a korcsolyája vagy a botja. Meg lehet nézni, milyen kesztyűk voltak a kezünkön, milyen sisakunk volt, de nem estünk kétségbe soha” – mondja Ambrus Ignác.

A csomafalvi jégpálya emeletén lesznek szépen kiállítva azok a sisakok, mellvédők, lábszárvédők, kesztyűk, amelyeket a falusi hoki kezdeteikor, és azóta viseltek.

„Újon jók voltak, s nem is láttunk jobbat, örökké jó volt a felszerelésünk, vagy a község, vagy az iskola vezetése gondoskodott arról, hogy a hokisták fel legyenek rendesen öltöztetve, de aztán arra vigyázni kellett, mert kicserélni nem volt lehetőség” – meséli az egykori hátvéd, mai edző és pálya-mindenes. Mutatja a kesztyűket: az ujjakon, a kézhátvédőkön nevek sorakoznak, azoké, akik valamikor ezekben edztek, játszottak a meccseken. Látszik, hogy vigyáztak rájuk.

Amikor megfordítják a kesztyűket, az is látszik, mekkora gonddal tették használhatóvá: a tenyérrész kiszakadt, de suszterrel, szűccsel tenyereltették újra, nem egyszer.

„Amikor én megkaptam az első kesztyűmet, olyan boldog voltam, hogy otthon lefekvéskor a fejem alá tettem, pedig semmi tenyere nem volt” – emlékszik vissza Ambrus. Aztán azt meséli, hogy olyan felszerelés is volt, amiben egymás mellé rögzített műanyag pálcák védtek. „Amikor ezek a pálcák eltörtek, akkor a Maros mellől fűzfaaágakat vágtunk, s azokat tűztük a helyükre. Lábszárvédőnek még megfeleltek a tankönyvek is, főleg a kemény fedelűek, mert azok jobban védtek.”


A legmeghökkentőbb talán a kapusfelszerelések változása, egymás mellé helyezve látszik jól a különbség, s az, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek gyermek-hokikapusait bizony jóval kevésbé védték a koronglövésektől ezek, mint a maiakat. Aligha volna ma olyan szülő, aki ezekben ki merné küldeni a ketrec elé csemetéjét.

Nem beszélve arról, hogy látható itt olyan „mamut”, vagyis lábvédő, amelyet házilag készítettek valamelyik kapusreménységnek: feltehetően teherautó vagy autóbusz üléspárnázata volt eredetileg, azt alakították át úgy, hogy formája némileg hasonlítson egy kapus lábvédőre. „Mind giliccsel kezdtük, azt csatoltuk fel a cipőre, s abban korcsolyáztunk. Emlékszem, hogy édesanyám bőrcsizmájára kötöttem fel, s az nagyon jó volt, mert lábszárvédő is volt egyben, hosszú szára volt, magasra felért, a bő szárát zoknikkal tömtem ki elöl, hogy védjen a korongtól” – mesél Ambrus.

Nem a drága bottól lesz valaki hokista

Szóba kerül, hogy a mai szülők szinte versengnek, hogy ki vesz drágább s újabb felszerelést a gyermekének. Ambrus szerint ettől még valaki nem lesz jégkorongozó.

„Nincs miért összehasonlítani, ez egy más világ, s az is más világ volt. Egy biztos: mindegy, hogy kinek milyen márkás a sisakja vagy a korcsolyája van. Az lesz jó jégkorongozó, aki keményen dolgozik, s áldozatot hoz érte. Nem mindenki szuper tehetséges, de aki hajt, dolgozik, az pont olyan hasznos tagja lehet a csapatnak, mint az, aki úgy született, hogy könnyen megy neki minden. A lényeg, hogy szeretni kell ezt a sportot, szívből kell csinálni. Másképp nem is lehet.” Még elmeséli, hogy amikor nagy ritkán a válogatottal vagy másképp sikerült kijutni külföldre, a megspórolt pénzükből ők is megvették a lehető legjobb hokibotot, ugyanakkor az sem volt probléma, hogy a szerelést évekig egy kofferben cipelte a meccsekre, mert nem volt más. Kellett cipelni, mert a szomszéd falvakba gyalog mentek a meccsekre. Hét kilométer meg se kottyant – mondja.

A régi felszerelések kiállítási tárgyként ismét értékessé váltak, legértékesebbek azonban a győzelmekkel megszerzett kupák – véli Ambrus Ignác. A csomafalvi kupa vándorkupa volt, aki háromszor egymás után elnyerte, azé maradt. Fából esztergálták, s ezt a hagyományt ma is őrzik. Habár már csillogóbbnál csillogóbb kupákat, serlegeket lehet vásárolni, a Délhegy kupán most is a fából készültet adják át a győztesnek. Az az igazi, az eredeti. 

Ma más világ van

A 30-40 évvel ezelőtti állapotok akkor természetesek voltak, s aki hokizni akart, az vállalta a megpróbáltatásokat, s bírta is a kiképzést – mondja Ambrus, hozzátéve, hogy az ő idejében keményebb volt a hoki, súlyosabbak az ütközések és erősebbek a lövések is. Ennek ellenére nem volt több a sérülés, mint most, a modernebb védőfelszerelések használata mellett. Akkoriban azonban több időt töltöttek jégen.

„A mai gyermekek nagyon le vannak terhelve az iskolában, a tanulás mellett alig jut idő másra, az egy óra edzést is nehezen lehet megoldani. A mi időnkben nem volt probléma, többet tudtunk edzeni. Egy szezonban nem volt ritka, hogy  a falusi pályák természetes jegén 80-100 meccset is játszottunk.” De más körülmények is változtak. Akkoriban az volt a szokás, hogy az idegenből jött játékosokat családoknál szállásolták el. Az iskolában kiadták az utasítást: mindenkinek szó nélkül kellett hazavinni egy vagy két játékost. Most ez sem működik.

A csomafalvi pálya felszerelés-raktára tele van, és nemcsak emlékekkel, hanem a legújabb típusú védőfelszerelésekkel, korcsolyákkal is, azonban az volna a jó, ha ezeket használnák, nem a polcokon porosodnának.

Ambrus szomorúan mondja: „ez azt jelzi, hogy nincs gyermek, akit beöltöztetni, nincs, aki hokizni járjon. Régebben a lányok azért tanultak korcsolyázni, mert nagy büszkeség volt egy-egy kupán, akár több mint ezer néző előtt a csapatok névtábláit körbevinni a pályán. Ma ha kupát rendezünk, alig kapunk lányt, aki a táblát vigye.” Talán nagyobb kedvük lesz, ha megnézik, miben játszott apjuk, nagyapjuk, aki régi időkről, mérkőzésekről, győzelmekről is mesél.