Búcsúzik a tekézők sikerkovácsa

– Újabb bajnoki címet nyert az Elekromaros női tekecsapatával, értesüléseink szerint mégis eldöntötte, hogy bő három évtized után búcsút int edzői munkájának. Miért?

–  Már évek óta foglalkoztat a visszavonulás gondolata, elvégre jó pár esztendeje elmúltam hetven, úgy érzem, megérett az ideje átadni a helyemet a fiatalabbaknak. Ráadásul most egy újabb európai serleggel és egy újabb bajnoki címmel búcsúzhatom. Harminc év alatt, 1985-től napjainkig ez a huszonhatodik.

– Létezik-e még Európa sporttörténetében olyan csapat, amely harminc év alatt ennyi bajnoki aranyat gyűjtött volna be?

– A teke világában egészen biztosan nincs, de talán más sportágakban sem jegyeznek ilyen hosszú sikersorozatot.

– Miközben az elmúlt három évtized nagy ellenfelei közül a legtöbb már nem is létezik, mi a titka a vásárhelyi csapatnak?

– A sport szeretete, az odaadás, a küzdőszelem, a komolyan vett felkészülés. Soha nem becsültük alá ellenfeleinket, mi mindig a saját játékunkkal törődtünk. Nyerni akartunk – mind a hazai, mind a nemzetközi mezőnyben. A győztesek mentalitásával ez többnyire sikerült is.

– A huszonhat bajnoki cím közül melyik volt a legkedvesebb?

– A legutóbbi.

– Merthogy mindig a legutóbbi a legértékesebb, legkedvesebb?

– Nem, mert ez volt az, amikor rendkívül kiélezett harc után nyertünk, kétéves szünet után visszahódítva a címet. Hat fával előztük meg a Ploieşti-i Conpet Petrolul csapatát. Ennél szorosabb már csak az 1984-es bajnokság volt, melynek a Neptunon játszott döntőjében két fával maradtunk alul a városi riválisunktól, az akkor fénykorát élő Voinţától.

– Akkoriban már az is nagy szó volt, hogy megszorongatták a Voinţát.

– A Szemányi Margit által edzett szövetkezeti csapat messzemenően az ország legjobb gárdája volt. A ’80-as évek első felében számunkra már az is eredményt jelentett, hogy a közelükbe tudtunk férkőzni. Aztán 1985-től napjainkig eljött a mi időnk is. Sajnos a Voinţa, mint ahogy sok más csapat, a ’89-es fordulatot követően felbomlott.

– Mára mindössze hárman maradtak a pontvadászatban. Lehet ilyen körülmények között bajnokságot szervezni?

– Az európai szövetség szabálya szerint nem lehetne, hisz legalább négy csapat szükségeltetik. De hát Romániában ennyi maradt, a többit felőrölte a gazdasági válság, az érdektelenség, az utánpótlás hiánya. Pedig valamikor még másodosztály és megyei bajnokság is létezett! Rajtunk kívül mára csak a Ploieşti és a Bukaresti Rapid maradt, de az utóbbi nem igazán tud beleszólni a bajnoki cím sorsába. A helyzet a fiúknál sem rózsásabb, ott négy együttes vívja meg a harcot. Tekéznek még Szeben megyében is, de az ottani megyei bajnokságból senki nem akar feljutni az első osztályba.

– Ha így állunk klubszinten, milyen elvárások lehetnek a válogatottól?

– Onnan már egy évvel ezelőtt visszavonultam, de a lányok még tisztességesen állják a sarat. Szerencsénkre, Marosvásárhelyen és Ploieşti-en most is zajlik az utánpótlás-nevelés.

– A vállalkozók közül valaki még fektet a tekébe?

– Egyre kevesebben. Szerencsére annak idején, komoly politikai támogatással, sikerült megnyernünk a Romgaz vezetőségét, az még mindig, úgy ahogy, de támogat. Lányaink kénytelenek voltak visszamenni dolgozni, és akkor jönnek edzésre, amikor a szabadidejük éppen megengedi. Olyan játékosunk is van, aki munkahelye miatt a válogatottról is lemondott. Nem egyszer fordult elő, hogy a kiszállásokra saját pénzünkből mentünk el. De olyan év is volt, amikor az anyagiak hiánya miatt nem jutottunk el Szlovéniába, a nemzetközi kupaküzdelemre.

– Ki az, akit hosszú pályafutása alatt kiemelne a mindenkori csapatból?

– Nem szeretném egyik vagy másik játékost kiemelni, hisz nagyon sok bajnokunk volt. Mégsem tehetem, hogy ne említsem meg Doina Baciu nevét, aki 56 esztendősen ma is aktív játékos, sőt a csapat legkomolyabb és legjobb játékosa. Ő az egyetlen, aki kerettag volt mind a huszonhat bajnoki cím elnyerésekor.

– El nem tudom önt nyugdíjasként képzelni, gondolom, afféle „nagy öregként” a csapat mellett marad vagy legalábbis időnként fel-felbukkan.

– Ha valaki majd igényt tart a tanácsaimra, szívesen megosztom. Egyelőre csak annyit tudok, hogy van egy kis kertem, ahol szívesen elmatatok, és két szép unokám, akik alig várják, hogy több időt töltsenek a nagytatájukkal. Egy biztos: unatkozni nem fogok.