Nemes történetek

– A második köteted jelent meg az erdélyi arisztokratákról. Ezt nyilván az első sikere ihlette. De hogy fogtál neki ennek az arisztokrata témának? Vannak esetleg nemesi gyökereid?

– Nemesi gyökereim nincsenek. Semmiféle kék vér nincsen bennem. Valószínűleg az arisztokrácia iránti érdeklődés bennem lehetett már latens módon, de igazából az pattantotta ki, amikor a gyermekeim osztálytársai között felbukkant két Kálnoky grófi csemete. Szülői értekezleteken találkoztunk a Kálnokyakkal, táborozásokon, egyre jobb viszonyba keveredtünk, egyre inkább megismertem őket, és általuk más arisztokratákat is. És egyszer csak elérte a kritikus határt ez a dolog, hogy én ezt szeretném immár megírás célzattal körüljárni. Kálnoky Tibor volt az én első és pótolhatatlan idegenvezetőm, az ő segítségével mértük fel a terepet, kitaláltam ugyanis, hogy történelemkönyvet nem akarok írni, mert az lenne a 182. ebben a témában, családtörténetet ugyancsak nem, mert az egy szakma, ahhoz én nem értek. Úgyhogy azt találtam ki, hogy azok a családok érdekelnek engem, amelyeknek a leszármazottai visszaigényelték, és részben vagy egészben vissza is kapták a birtokaikat. Életvitelszerűen elkezdtek élni ezeken a birtokokon, és ezáltal lassan, de fokozatosan újra az erdélyi társadalom részévé kezdtek válni.

– Akkor az érdekelt, hogy hogyan él manapság saját birtokán az erdélyi arisztokrata?

– Igen, hogy milyen lehetőségei vannak, mit tud, mit szeretne megcsinálni. Na most mérhetetlen naivsággal azt mondtam, hogyha én ezeket a szempontokat veszem elő, akkor a történet 1990 januárjában kezdődik, s ami előtte volt, az dohos történelem és nem érdekes. Csakhogy elkezdtem beszélgetni az arisztokrata családok tagjaival, s rá kellett döbbennem, hogyha minimum 1949. március 3-áig nem megyünk vissza, akkor egy csomó minden teljesen érthetetlenné válik. Ez az a dátum, amikor az arisztokratákat egyetlen egy éjszaka alatt egész Erdélyben teherautóra ültették, gettósították, és elvitték kényszerlakhelyre. Vásárhely egy nagy bázis volt ebből a szempontból.

– Mi lett ebből akkor műfajilag?

– Ez egy dokumentumregény, ha nagyon meg akarjuk a műfaját határozni. Ugyanis a két kötetet összesítve most már több mint száz órányi beszélgetés anyaga lett feldogozva. De nem interjúkban, hanem regényesítve, újraírva a történetük.

– Akkor az adatgyűjtés inkább beszélgetés formában zajlott?

– Túlnyomórészt. De könyvtáraztam, és sokat utánaolvastam. Rengeteg mindent elolvastam, szépirodalomtól történelemkönyvekig és genealógiáig, memoárkötetekig. Elég rendesen beleástam magam az egészbe.

– Mennyi időbe telt?

– Az első kötet, az Erdély újranemesítői 2015 áprilisában jelent meg, én 2014 januárjában fogtam neki. Vagyis bő egy év után jelent meg az első kötet, most jelent meg a második, az Arisztokraták honfoglalása. Mert hogy a kezdet kezdetén mondtad, hogy az első fogadtatása ihlette, hát inkább generálta, mert az ihlet és az érdeklődés megvolt bennem. Kálnoky gróf paraméterei alapján egy 10–12 családos listát állítottunk fel, s amikor kezdtem az adatokat halmozni, lapátolni, akkor hirtelen kiderült, hogy ez egy nagyon vaskos kötet lesz így. Persze, hogy fájt minden kicsi ujjamat leharapni, s a kiadó szempontjai is érvényesültek, amikor úgy döntöttünk, hogy az első kötetben lesz hat család, a folytatást pedig a fogadtatástól tettük függővé. Hét hónap alatt elment a teljes első könyvállomány, ami 4000 példányt jelentett. Onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ezt csinálni kell. Most a második kötetben négy család van, éspedig két nagyágyú, a Bánffy és a Kemény család, valamint a Csávossy és a Barcsay család.

– Akkor kiderül ezekből a könyvekből, hogy milyen is a mai arisztokrata?

– Én nagyon remélem, hogy igen.

– És milyen? Olyan mint a filmekben?

– Részben igen, és nagymértékben nem. A hétköznapi ember percepcióját nagyon ismerem, ami az arisztokratákhoz fűződik. Maradjunk annyiban, hogy sokáig azt hittük, ez nem is egy létező emberfaj, csak a kosztümös filmekben lehet őket látni. Miközben sokan ott éltek közöttünk. Az erdélyi arisztokráciának egy vonulata a második világháború után nem menekült el, vagy elmenekült Budapestig, de visszajött. És a kommunizmus évtizedeit itt élte meg, és itt lettek gyermekei. Ebben az általunk is ismert szocializációba nőttek bele, miközben végig megőrizték azokat a fajta örökségeket, amelyek századokon keresztül öröklődnek egy családban: a közösségi felelősségtől a porcelán kávéscsészék iránti igényességig. Tehát akkor, amikor gróf Teleki Mihály egy fél életen keresztül az állati belsőségeket fuvarozta egy lovasszekéren a vásárhelyi vágóhídtól a jeddi rókatelepig, délután négykor hazament, megtisztálkodott, öltönyt vett magára, és onnantól kezdve fontos volt neki az a fajta emberi minőség, amit akkor még úgy ahogy megengedhetett magának. A legnagyobb elvi alapvetésektől a gesztusrendszerekig, az emberi lét legapróbb elemeinek az igényességéig sok mindenben különbözik tőlünk az arisztokrata.

– Szívesen vallottak saját magukról? Nem érezték úgy, hogy jön egy újságíró és kutakodni akar a magánéletükben?

– Le kellett győzni bizonyos gátakat, ez kétségtelen, de ez érthető is. A mi szüleink egyszerű elszenvedői, mi több, esetenként haszonélvezői voltak a kommunizmusnak, ezek az arisztokraták viszont úgy voltak kénytelenek élni, hogy nap mint nap azzal szembesültek, hogy ők egy olyan társadalmi réteg tagjai, amelyet meg kell szüntetni, fel kell számolni. Ezzel kellett élniük, ezzel a teherrel, egyszerre voltak törékenyek és erősek. És amikor 1990-ben úgymond egyikről és másikról is kiderült, hogy ez egy-egy arisztokrata, akkor mi, újságírók felfedeztük őket, de csak mint bulvártémát. Tehát gyertyafényes vacsorák, rókavadászatok stb., s egy ideig nagyon szívesen válaszolgattak is, mert ők is élvezték, hogy rájuk figyelnek, csak egy idő után ez unalmas és terhes kezdett lenni. Most vagyunk abban az időszakban, amikor nem szívesen nyílnak meg. Persze Kálnoky Tibor egy ilyen első körös telefonhívással azért segített nekem, bejelentett, de ettől még nyilvánvalóan minden egyes helyen minden egyes emberrel a meccset meg kellett vívni, és meg kellett nyerni, ahhoz, hogy elkezdjünk beszélgetni. Minden esetben két-három látogatás, csacsogás, közös fényképnézegetés után jutottunk el addig, hogy elkezdjünk beszélgetni. De ez emberi habitus kérdése.

– Lesz-e harmadik kötet? Van még család?

– Azt kell mondanom, hogy lesz. Van egy négy-öt fős csapat még. Közöttük nagy valószínűséggel az Ugronok, s ezt érzem hatalmas nagy kihívásnak. Az Ugronok egy nagyon szerteágazó nemesi, de nem főnemesi család, mert én eddig azt mondtam, hogy csak főnemesi családok érdekelnek. Na most az Ugronok nem főnemesi család, viszont az elfogadottságuk éppen az erdélyi arisztokráciának azt a fajta toleranciáját mintázza, ami a magyarországi arisztokráciában nem nagyon van meg. Sokkal inkább tartják magukat a rangok, címek, öröklések típusú játékszabály-rendszerhez. Ugyanakkor az Ugron család lányai, fiai gond nélkül beházasodtak, férjhez mentek főnemesi családba, elfogadták őket. És az Ugronok nagyon sok közösségnek voltak a földesurai, és én nagyon kíváncsi vagyok ezeknek a dolgoknak a percepciójára ma.

Könyvbemutató Marosvásárhelyen

Csinta Samu Az Arisztokraták honfoglalása című könyvének – a nagy sikerű Erdély újranemesítői folytatása – marosvásárhelyi bemutatóját november 28-án, hétfőn 18 órától a Kultúrpalota kistermében tartják. A kötet a Kemény, a Bánffy, a Csávossy és a Barcsay család történetébe nyújt betekintést, a könyvbemutatón közreműködik Szucher Ervin újságíró, közíró.