Nekünk az erdélyi magyar zene megy a legjobban

Filip Ignác – együttesvezető – furulyák, barokk fuvola, ének; Szabó Éva – furulyák, barokk fuvola, dobok; Kovács Éva – hegedű; Kovács László – hegedű, ének; Adorján Csaba – brácsa, népi brácsa;
Szőgyör Árpád – nagybőgő, ének

– Hogyan alakult az együttes? Már induláskor az erdélyi régizenét tűzték műsorukra?

– A kilencvenes évek elején könnyen lehetett ösztöndíjjal külföldre utazni, nagy divat volt Nyugat-Európában a régizene, én is már azelőtt nekifogtam furulyázni, a barokk és a reneszánsz zene felé tájolódni. Egy brassói, barokk zenét játszó együttes, a Cantus Serenus tagja voltam, de ez felbomlott. Ez a régizene mozgalomnak a német részét képviselte, a magyar részt, amint tudhatják, Babrich Józsefék indították útjára Marosvásárhelyen. 1996-ban ültünk össze Hanke Katalin kolléganőmmel, aki szintén a brassói zeneegyetemen tanított, illetve a magyar diákokkal, hogy alakítsunk egy régizene-együttest. Ez kettős célt szolgált, egyrészt magyar vonatkozásban is szerettünk volna zenei hagyományokat feleleveníteni, másfelől a Cantus Serenus felbomlása miatt keletkezett űrt betölteni. Sepsiszentgyörgyön léptünk fel először, egy olyan karácsonyi hangversenyt tartottunk, melynek műsora zömmel magyar régizenét tartalmazott. Érdekes volt a névadásunk, ugyanis több nevet felírtunk egy-egy cetlire, és egy kalapba tettük. Elsőként a Codex nevet húztuk ki, én mondtam, hogy talán túl igényes, túl tudományos ez a név, próbáljunk még egyet. Másodszor minden cetlit – egy kivételével – kivettünk a kalapból, úgy döntöttünk, hogy az utolsót válasszuk névként, de így is a Codex szó jött ki, így megtartottuk ezt a nevet.

– Gyakran cserélődnek a Codex tagjai, vagy általában van egy erős mag, ami köré épül az együttesük?

– Nagyon sokáig elég gyakran cserélődtek a tagok, de az utóbbi három-négy évben, mintha ez a folyamat leállt volna. Mikor elindultunk, a fiatalabbak aránylag rövid idő után külföldre mentek. Sokszor megtörtént, hogy az a zenész is, akit a távozó tag helyett hívtunk, külföldön próbált szerencsét. Az első felállásból már csak én maradtam. Régebb sepsiszentgyörgyi volt az együttes, most rajtam kívül mindenki csíkszeredai. Mintha az utóbbi években leállt volna ez az intenzív mozgás, elmondhatom, hogy végre egy stabil csapat alakult ki, a legtöbb együttestag megnősült, vagy férjhez ment, vagyis itthon alapított családot. Persze, apróbb változásra lehet számítani a jövőben is, hisz még mindig van egy legényemberünk.

– Közönségük könnyen ráhangolódik erre a zenére, a magáénak érzi?

– A magyar dalokat mindenképpen. Balassi dalait mi is játsszuk, de más régizene-együttesek előadásaiban is népszerűek. Mondhatni, a közismertek közül sok dal már „népzenei szintre” emelkedett, néhány magyar reneszánsz mulató dalt nagyon sokan ismernek és dúdolnak, akár az ismert népdalokat.

– Úgy értesültem, hogy jelenleg hangfelvételt is készítenek, egy CD-t szándékoznak kiadni az évfordulóra?

– Mindenképp felvesszük a próbákat, és ha meg leszünk elégedve az eredménnyel, kiadunk egy hanglemezt.

– Gondolom, lévén ez a műfaj könnyedebb, mint a klasszikus zene, így egyfajta tartalmas kikapcsolódást is jelent a számukra?

– Ez egy teljesen más világ, más hangszereket használunk, egy barokk fuvola vagy egy furulya teljesen más hangzást hoz létre. Mintha ezekkel a hangokkal visszatérnénk a természetbe. Korhű előadásmódban próbáljuk játszani ezt a zenét. Ez egy másfajta zeneértést követel, mint amilyent a szimfonikus zene.

– Szeretném, ha részletezné hangversenyük repertoárját...

– Nekünk a magyar zene megy a legjobban. Barokk zenét is játszunk, a reneszánsz zenéből német vagy angol dalokat is előadunk, de a magyar dalok sajátos stílusa a legmegfelelőbb számunkra. Azért sajátos ez a stílus, mert főképp Erdélyben, a reneszánsz zene nem különült el olyan szigorúan a népzenétől, mint nyugaton. Európa más tájékán ebben a korban nehezen elképzelhető volt, hogy az udvarban népzenét játsszanak, de nálunk a nemesek sokszor parasztzenére mulattak, ezért inkább népies stílusban játsszuk ezt a zenét. Két stílust váltakoztatunk: a dallamot eljátsszuk „úri módra” is, négy szólamban megszólaltatva, de előadjuk népies változatban háromhúrú brácsán, népi nagybőgővel és furulyával. Ez a változatosság egyfelől üdítő, de a mienk is. Minket igazol például a Kájoni-kódex is, hisz míg az olasz vagy német daloknál négy szólamot tüntettek fel, addig a feljegyzett magyar dalok zöménél hiányoznak a középszólamok. Elképzelhető, hogy abban az időben sem adták elő ezeket négy szólamban megharmonizálva, hanem egy kísérőhangszerrel – mely lehetett lant, koboz vagy háromhúrú brácsa –, ami a népzenéhez hasonló hangzást hozott létre.