Irodalom és művelői – pellengérre állítva

– Hogy gondolja, az erdélyi magyar irodalomban a pehelysúlyú zsenik vagy a nehézsúlyú dilettánsok képezik a többséget?

– A kisebbségi, így az erdélyi irodalom egyik feladata megőrizni a nyelvet. Amikor Reményik Sándor arról beszélt, hogy „a templomot és az iskolát”, akkor ő az unitárius, református és katolikus magyarok és a görögkeleti meg a görög katolikus románok között egy kulturális határt húzott. De ott van a nyelvi határ is – a román latin nyelvcsaládhoz, a magyar a finn-ugorhoz tartozik –, ami szintén jelentős. Így itt két különböző kultúra nőtt ki egyazon területen, annak ellenére, hogy körülbelül egyszerre volt román és magyar szimbolizmus. Ez a kétfajta kultúra éppen az együttélés és a kölcsönhatások révén közeledik egymáshoz: mint ahogy teljesen természetes, hogy a kolozsvári magyar színházban román rendez, éppen olyan természetes, hogy Tompa Gábor Bukarestben is dolgozik. Ez jót tesz minkét kultúrának. Másrészt az önazonosság igazolásának egyik formája a megnyilatkozás szóban, szövegben, versben, táncban, sportban stb. Ebből születik nagy irodalom és nem olyan nagy irodalom is. A jelenlegi magyar irodalomban például talán az egyik legjobb költő Kovács András Ferenc. Zseniális, amit csinál, hiszen amellett, hogy magyar irodalmi forrásai vannak, forrásai a provanceál trubadúrok irodalma is. Lírában mindig könnyebb, mert egyszerűbb publikálni, de születtek remek regények is, mint például Bálint Tibor Zokogó majom-ja. Manapság keveset emlegetik, de a 20. század egyik legjobb regénye. És vannak fiatalabbak is, akik már nem egyszerűen csak ígéretesek. Az Élet és irodalom lap abból él, hogy eladják. Murányi Sándort most fogják harmadszor közölni, és nem azért, mert szegény elnyomott erdélyi író, hanem mert a szerkesztő úgy gondolja, hogy jó az, amit ír. Az irodalom nem két-három zseniből áll. Babits, Kosztolányi, Ady, Arany kisebbségben vannak, hiszen rengeteg olyan név van, akiket csak az irodalomtörténészek ismernek. Ha nincs ez a középmezőny, nem lenne miből kiemelkedjenek a nagyon jók. Ha van 300 futballozó gyerek, abból esetleg 20 rendkívül tehetségeset ki lehet választani, ha van ötven, akkor kettőt vagy hármat. Így van ez az irodalomban is.

– Magyarországon még él ez a típusú pozitív diszkrimináció, hogy a szegény elnyomott erdélyi írókat, költőket kisebbségi státusuk és nem írásaik milyensége alapján közlik?

– Természetesen még vannak ilyenek, de szerencsére egyre ritkábban. A két háború között volt az, hogy amikor az Erdélyi Szépműves Céh könyveit árulták, akkor valami folyadékot tartalmazó fiolát is adtak mellé, amelyben az elnyomott szegény erdélyi anyák könnyei voltak, állítólag. Ez nagyon sikeres marketingfogásnak bizonyult, hiszen az is megvette a könyvet, aki különben nem is olvasott. Az erdélyi szerző képzet még megvan, egy kicsit Tamási-, Nyirő-féle figurákra gondolnak, de a posztmodernben ennek már nincs jelentősége. Az számít, hogy megfelel-e az írás a szerkesztők igényének, vagy sem, el lehet adni a lapot vele, vagy sem.

– Manapság sok giccset is kiadnak ugyanezen elv alapján: hogy el lehet adni. Ön szerint miért van ekkora igény a kevésbé fajsúlyos művekre?

– Mindig az a népszerű a nagy vagy iskolázatlanabb tömegek körében, amelyhez nem kell gondolkodni, amely nem igényli az olvasó aktivitását. Vannak ezek a vasúti olvasmányok, melyekkel el lehet tölteni az időt, mert könnyen emészthető klisékkel dolgoznak, a megszokott történetekre épülnek. Az emberek ráismernek erre a jól bevált sémára, és otthon érzik magukat benne, nem éri őket meglepetés. Ezért veszik, tömegesen.

– Mennyire jogos ezeket a műveket irodalomnak nevezni?

– Ebből kinőhet irodalom, ennek is megvannak a klasszikusai. Azt, hogy miből lesz klasszikus irodalom, nem lehet megjósolni. Amit ma kicsit lenézően emlegetünk, az lehet, száz év múlva klasszikus lesz. Nem tudhatjuk előre, hogy a jövőben egy művet hogyan fognak értékelni. Ami ma korszerűtlen, lehet, ötven év múlva izgalmas lesz. Ady Endrét ma egészen másért szeretjük, mint saját korában.

– Kik azok a magyar írók, költők, akikkel számol a nemzetközi irodalom?

– Sok, nem lehetne felsorolni. Most például Kosztolányi Esti Kornéljának van nagy kereslete Franciaországban, Csáth Géza ópiummámoros, skizofréniás naplója őrületes amerikai sikernek örvend. De ott van Esterházy, Kertész, Nádas, Krasznahorkai és Darvas is a külföldi könyvesboltok polcain. És a nyugati kiadók is az eladásból élnek, azt adnak ki, ami felkapott, ami jó. Tehát azt lehet mondani, hogy a magyar irodalom ma nyugaton jelen van, tudják, mi az a magyar irodalom.

– Sok magyar irodalmi mű külföldi sikere a fordításon áll vagy bukik. Véleménye szerint milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy műfordítónak?

– Kétféle fordító van: aki hungarológus, és megtanul magyarul, valamint azok, akiknek felmenői között magyar ősök – részben ’56-osok – vannak. De a fordítónak kétnyelvűnek kell lennie, vagy legalább két kultúrában kell otthon éreznie magát.

– Hogyan kezdődött az erdélyi magyar irodalommal való barátkozása?

– 1949–50-ben kezdődött, amikor Bánffy Miklós trilógiájának (Erdélyi történet I–III. – szerk. megj.) első kötetét kaptam kézbe, amely óriási spanyol siker volt. A könyv lényegében azt tárgyalja, hogy Erdélyt már akkor elveszítettük, amikor még szó sem volt Trianonról: a nagy bankok felvásárolták a birtokaikat elkótyavetyélő földesurak földjét – és mondjuk a román jobbágyokat és parasztokat ugyanúgy kizsákmányolták –, tehát Erdély területének egy jelentős százaléka a román bank tulajdonában volt. Itt kezdődött, és aztán valahogyan felerősödött akkor, amikor a Vágújhelyen született, de sokáig Aradon élő író, Szántó György – ő festőművészből lett író, mert háborús sebe következtében megvakult – társaságába kerültem: részben felolvasni jártam, és egy ilyen apa–fiú barátság alakult ki kettőnk között. Szántó György 1929 óta volt Tamási Áron legjobb barátja. Tamásit is így ismertem meg, és én azóta is őt olvasom, nem Wass Albertet. Valamivel később Szántóék parancsoltak rám, hogy Karácsony Benőt olvassak. Utána sajnos volt egy szünet, amikor nagyon kevés könyv jutott el hozzánk, ekkor kaptam szinte csempészáruként Lászlóffy Aladár első kötetét, Szilágyi Domokos egy kötetét, Király László-kötethez is hozzájutottam. Amikor a helyzet egy kicsit feloldódott, az erdélyiek közül néhányan átjöttek hozzánk egy-két hónapra. A társaságból az első Sántha Attila volt, tehát én őt ismertem meg elsőként. Aztán Szegeden volt egy könyvbemutató, ahol megjelent Fekete Vince, László Noémi, Orbán János Dénes, Sántha Attila és Lakatos Misi. Akkor Sántha kiadta a parancsot, hogy minden jelenlévő adjon nekem egy könyvet, melyet követően a Forrás című kecskeméti irodalmi lapba írtam egy harminc oldalas cikket ezekről a szerzőkről. Akkor Orbán János Dénest egy jelenlegi kolozsvári tanár poszt-freudista szex-majomnak nevezte, úgyhogy érthetően örültek, hogy én is írtam róluk. Az írás végül elég nagy felhajtást okozott Erdélyben, majd jöttek a többiek, Karácsonyi Zsolt, Pap Attila Zsolt és így tovább. Tehát figyelemmel kísérem az erdélyi irodalmi életet, míg ifjabb voltam, 5–6 évvel ezelőtt még azt is vállaltam, hogy gyakrabban leutaztam irodalmi estekre. De kéziratokat most is küldenek, amennyiben tehetem, elolvasom, és írók róluk.