Indokolatlanul egyetlen vonalat sem érdemes meghúzni

Sarány István újságíró ismertette a Zsigmond Mártonról szóló művészalbumot

„Zsigmond Márton azon kevés jelenkori képzőművész körében tudható, aki a monumentális művészetnek szentelte ideje és tehetsége java részét. Bár a műfaj több évezredes hagyományra tekint vissza, az utóbbi néhány évszázad, évtized, nem kedvezett népszerűségének, különösen mifelénk. Ilyen körülmények között igen nehéz dolga akadhatott annak a művésznek, aki megalkuvást nem tűrően igyekezett véghezvinni, formába önteni elképzeléseit, a monumentalitás megvalósíthatóságának mostoha feltételei között próbálta kifejezésre juttatni nemcsak a saját, hanem egész népének kisebbségi sorsából, a diktatórikus rendszerek megtapasztalásából fakadó szabadságvágyát – mindezt ráadásul úgy, hogy lehetőleg ne járjon fejvesztéssel” – emeli ki a kötetet szerkesztő Túros Eszter művészettörténész.

A művészalbumot ismertető Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, újságíró az alkotó édesanyjának szavait idézte: „Fiam, Erdélyből ki ne!” Az anyai intelem nem maradt foganat nélkül, a Bukarestben tanárkodó Zsigmond Márton hazatért – emelte ki a méltató. Nem is tehetett másként, hiszen – amint életrajzából kiderül – két beteg testvére lévén, ő volt a család egyetlen reménysége. „Mint ahogy mindvégig számítottak rá marosvásárhelyi kisdiákként, kolozsvári főiskolai hallgatóként és a bukaresti művészeti akadémia növendékeként. Ezt a kitartást, ragaszkodást ecseteli a művészről készült monográfiájában Túros Eszter művészettörténész” – húzta alá Sarány István.

A művész mély elfogultsággal, tisztelettel – és művészetével – adózik a szülőföldnek, még akkor is „megalkuvást nem tűrően öntötte formába elképzeléseit, hivatástudattal, küldetéstudattal teljesítve önként vállalt feladatát, ha a monumentális művészet gyakran a politikának, politikai propagandának alárendelt kifejezési mód”. Túros Eszter nyomán Sarány azt is kiemelte, hogy: „Zsigmond Márton művészetében nem tűr megalkuvást, ezért élesen elkülöníti művészi munkáját és a megélhetését biztosító tanári tevékenységét. De mindkét hivatását teljes odaadással végzi, nem ismerve kompromisszumokat. Tanárként pedig nem csupán tanít, hanem nevel is.”

Zsigmond Márton művészet-népszerűsítőként is gazdag tevékenységet fejtett ki. „Lapokban, folyóiratokban közölt műelemzéseket és kiállítás-kritikákat, szülőfalujában képtárat hozott létre, művésztársaival pedig vándorkiállítást vitt a Székelyföld falvaiba.”

A művészettörténész nyomán Sarány István elemezte Zsigmond Márton más műfajokban való otthonosságát, jártasságát is. „Krokizik, akt-tanulmányokat készít, tájképet fest, játékokat készít – mesterien bánva az olajjal, a vízfestékkel, a rajzceruzával, -tollal, és nem idegen tőle a zománcművesség vagy a linóleummetszetek készítése sem. Művészete nem öncélú, mint maga az alkotó vallja: »Indokolatlanul egyetlen vonalat sem érdemes meghúzni.« Művészetének jellemzője, mozgatórugója a mérhetetlen szabadság és a szigorú önfegyelem. Mint életrajzírója megjegyzi, nem érdekli a mennyiség, s jó barátságban lévén az idővel, addig készít egy munkát, míg megfelelőnek nem érzi azt.”