Beder Tibor szerint az utolsó csatát nekünk, székely-magyaroknak kell megvívnunk nyelvi síkon

Az utolsó csata címmel jelent meg Beder Tibor legújabb könyve. A nyugalmazott tanár, a Julianus Alapítvány és a Székelyföldi Magyarok Társaságának elnöke cselekvésre szólítja kötetében az erdélyi magyarságot, ezen belül a székelységet: arra buzdít, hogy mindenki a saját helyén, a saját munkájában, a saját hivatásában, mindennapjaiban magyarként cselekedjen. Meggyőződése, hogy ismernünk kell múltunkat, ugyanis a múlt ismerete adja meg önbecsülésünket, s ez a múlt ismeretében gyökerező önbecsülés jelentheti az alapját a más népekkel való kölcsönös megbecsülésnek is – jegyzi meg a kötet kapcsán Sarány István.

„Mert kell legyen egy hely, ahol jól érezheti magát az ember. És ez egy olyan Székelyföld, ahol szabadon szárnyal a magyar nyelv, ahol a székelyek határozzák meg, hogy mit kívánnak tanítani az iskolákban, mit kívánnak tenni az erdőikkel, földjeikkel, hegyeikkel, ásványkincseikkel. Kell legyen egy hely Romániában is, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ez a hely az autonóm Székelyföld, amelyért harcolni kell. Mert csak így lesz feltámadás. És én hiszek a feltámadásban” – vallja egyik interjújában Beder Tibor.

A kötet előszavát jegyző Kádár Gyula szerint a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyarság az utolsó harcát vívja, egy nyelvi csatát, s noha „a politikusok szerepe nem lebecsülendő e nyelvi háborúban, de eredménytelen marad az egyének hozzáállása nélkül”.

Sarány István röviden elemezte kérésünkre a kötetet. Szerinte Beder Tibor térbeli és időbeli barangolásra hívja az olvasót, erre utal a bevezető fejezet címe is: Útravaló. Az út első állomása Cserhalom. A Besztercéhez közeli helyen 1068-ban a kunokkal vívtak meg a magyarok. A szerző Vörösmarty Mihállyal mesélteti el a csata történetét, majd bemutatja a főszereplőket, a besenyőkről, az uzokról és a kunokról, a jászokról a magyar és a román történetírás eltérő megközelítéseiről és következtetéseiről ír, végül megfogalmazza a történet ma is megszívlelendő tanulságait.

A második állomás szintén egy emlékezetes csata helyszíne: a Véreskép, itt a tatárokkal ütköztek meg a székelyek 1693-ban. E fejezetben a keresztviselő székely népről, a hosszúaszói csata különféle forrásokban fellelhető történetéről lehet olvasni, no meg arról, hogy kik a tatárok, s mi késztette őket arra, hogy sorozatosan Nyugat felé törjenek, és e betörések során összetűzésbe kerüljenek a Kárpátok nyugati oldalán lakó magyarsággal, székelységgel. Végül ismerteti azt is, hogy hová tűntek mára a tatárok.

A harmadik nagy ütközet, amelyet Beder Tibor megidéz, az 1442-ben vívott marosszentimrei csata. Az időbeni barangolás mellett az Erdélyi Hegyalja településein a demográfiai mutatók alakulását, a magyarság sorozatos és egyre fokozottabb térvesztését bemutató térbeli barangolásra hívja az olvasót. A csatában megütköző felek bemutatása kapcsán a török népeket, a törökök történelmét, valamint e történelemnek a magyarság történetével való érintkezési pontjait mutatja be. Így kerül szóba a Rákóczi-féle szabadságharc, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az első világháború vége, az örmények kálváriája, az ország széttagolása. Végül bemutatja a török eredetű népek államait.

A kötet utolsó fejezete adja a címet is: Az utolsó csata. A fejezet írásai a nyelvi csata fegyvertárát, a küzdelem fontosságát ismertetik.