Lelke mélyén is népdal szól

– Ahhoz, hogy a hároméves kori álmom valóra váljon, sokat kellett tenni. Hatéves voltam, amikor a szüleim egy alkalommal elhoztak Csíkszeredába egy néptáncelőadásra, és akkor határozottan kijelentettem, táncos akarok lenni. Még a jó Isten is ezt akarta, mert aztán Csíkszeredába költöztünk, és életem a tánc felé haladt. Szüleim tudta nélkül iratkoztam be a Pionírház néptánccsoportjába, tulajdonképpen ekkor indult el néptáncos pályafutásom. Azóta is folyamatosan táncolok. Időközben belekóstoltam a társasági táncba is, mert engem a tánc érdekelt, de aztán csak a néptánc mellett maradtam. Elmondhatom, szépen alakult az életem, bár ez sok áldozattal járt. Nem voltak könnyűek az iskolás évek sem, hiszen a tanulás mellett ott volt a tánc, a gyakorlás. Igaz, szüleim mellettem álltak, bár sokszor hangoztatták, jobb lenne inkább a tanulásra összpontosítani, mert nem biztos, hogy a táncból megélek. Amikor érettségiztem, akkor alakult a Hargita Állami Székely Népi Együttes, nyilván én az elsők között felvételiztem. Rengetegen voltunk, 136 lány és 110 fiú, amiből öt pár jutott be. Nem volt könnyű, de abba reménykedtem, megsegít a jó Isten, egészséget ad, mert arra ebben a szakmában igen nagy szükségünk van, nagy a fizikai megterhelés. Ez a munka viszont azt is jelenti, hogy sokat vagyunk úton, sok a turné, számomra ezért is volt nehéz a családalapítás. Kicsit talán későre mentem férjhez, mert első a karrierem volt. Azt akartam egyszer megalapozni, hogy biztonságban hagyjam ott majd, amikor családot alapítok, gyermeket vállalok.

– Könnyen elfogadta ezt az életformát a férje?

– Sok kapcsolatom múlott a táncon, sokszor mondták, ha táncos vagy, nem kellesz. Aztán eljött az, aki azt mondta, nekem így is kellesz. A férjem első perctől nagyon megértő volt. Nehéz időszakok voltak a több hetes turnék, tényleg olyan társ kell, aki ezt tolerálja. Ha nincs meg a kölcsönös bizalom, a házasság elvész. Le az összes kalappal a férjem előtt! Szerencsés vagyok, mert olyannak fogadott el, amilyen vagyok, nem kellett változtassak az életformámon. Tudta, hogy ez az én utam, és erről nem akarok letérni, csak azért, mert belépett az életembe. Vállalni kell azt, amit akarunk, akár áldozatok árán is. Számomra az a legfontosabb, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Most már első a családom, második a néptánc, de a táncot ma is ugyanúgy szeretem, mint induláskor. Igaz, azt is el kell ismernem, hogy munkám révén rengeteg olyan országban megfordultam, amire civilként lehet, sem időm, sem pénzem nem lett volna. Minden úgy történt az életemben, ahogy elképzeltem.

– Emlékszik arra az első fellépésre, amikor a szülei színpadon láthatták?

– Hála Istennek a szüleim nagyon sokszor láthattak a színpadon. Emlékszem az elsőre, amikor az előadás végén láttam édesapám szemében az örömkönnyeket. Nagy öröm számomra, hogy szüleimnek nem okoztam csalódást, úgy gondolom, büszkék lehetnek rám. A szülő számára az egyik legfontosabb dolog, hogy gyermeke ne tévedjen el, mert az út göröngyös, jobbra és balra vezet, és meg kell találni a jó irányt. Ha meg valami másként alakul, akkor a rosszban is kell látni a jót, a jóban is a rosszat. El kell fogadnunk, hogy a jó után rossz, a rossz után jó jön. Kik kell várni. Egyik végletből a másikba megyünk, nincs köztes állapot.

– Gyermekének milyen kapcsolata van a tánccal?

– Szabolcs most negyedik osztályos. A táncot egyelőre nem erőltetem, de nem adom fel. Őt egyelőre inkább a sport érdekli, ez is nagyon jó, mert a sport is neveli arra, hogy két lábon álljon a földön és ne fél lábakon, ahogy ma nagyon sok fiatalt látok. Sízik a sportiskolánál, jó edzője van, nagyon jó eredményeket érnek el. Egyébként a férjem is sízett, tehát volt, akitől örökölje a tehetségét és a sport iránti szeretetét. Szereti a táncot, de egyelőre kívülállóként. Megnézi az előadásainkat, és el is mondja, ha valami tetszett vagy nem. Azért szoktam mondogatni neki, jó lesz megtanulni táncolni, mert ha majd elmegy bálba, szégyen, hogy nem tud táncolni. Meg hát minden jó táncos fiúnak szép barátnője van. A legnehezebb anyának lenni úgy, hogy a gyermekem barátnőként is elfogadjon. Próbálkozom, nem tudom, jól csinálom-e, idővel kiderül. Egyébként a turnék arra is jók voltak, hogy a gyermekem hamarabb lett önálló, de a turnék miatt nem mindig tudom követni a tanulásban. Áldozatokat kell hozni, de bízunk a jó Istenben.

A teljes interjú elolvasható a Csíki Hírlap április 16-án megjelent lapszámában.