Gyergyóból Svájcba

– Bicsak Aliz éppen csak belekóstolt a külföldi munka ízébe, pár hónapja szegődött egy svájci családhoz gyermekfelügyelőnek. Mi késztette a nagy lépésre?

– Amióta érettségiztem, azóta készülök külföldön munkát vállalni. Az ok mindig más volt. Volt, hogy csak az emberektől szerettem volna kicsit megszabadulni, volt, hogy a munkámmal nem voltam elégedett, az anyagiakkal, vagy egyszerűen kíváncsi voltam, milyen a külföldi élet, és én hogyan élném meg. Kicsit mindig irigy voltam azokra az emberekre, akiket csak ritkán láttam felbukkanni, és mindig új élményeket és tapasztalatokat meséltek külföldi tartózkodásukról. Akkor forgott a fejemben, hogy elindulok, amikor a legrosszabbnak éreztem mindent, és sosem gondoltam erre, amikor elégedett és boldog voltam. Ettől függetlenül, mégis akkor sikerült megtennem a nagy lépést, amikor otthon minden a legjobb volt. Úgy érzem, ekkor értem meg a feladatra, annak ellenére, hogy szerettem az otthoni munkámat, minden reggel edzőterembe jártam, délutánonként a barátaimmal találkoztam, hetente színházba jártam, hétvégente szórakozni...

– Amíg csak tervek szintjén volt a külföldi munka, mindegy volt, hogy milyen munkakörben sikerül elhelyezkedni, vagy céltudatos volt a keresgélés?

– Annyit tudtam, hogy a munkától nem félek, a célország pedig megvolt: Svájcba szerettem volna eljutni. Tudtam, hogy kezdőként többnyire a mezőgazdaságban lehet elhelyezkedni, de én jobban vágytam arra, hogy ismerkedjek az országgal, az emberekkel, nyelvet és kultúrát tanuljak, mintsem pénzt gyűjtsek. Ezért valami szabadabb és könnyebb, fizikailag nem megerőltető munkát szerettem volna.

– Hogyan zajlott a munkakeresés?

– Miután döntöttem, hogy elindulok, segítettek a körülmények. Napokon belül kaptam egy e-mailt egy kedves barátnőmtől – akivel amúgy nem tartottam napirenden a kapcsolatot –, hogy ő haza szeretne jönni, mennék-e helyette dolgozni. Két hónapot gondolkodtam, mire körvonalazódott a válasz, és még mindig volt utána négy hónapom felkészülni az útra. December elején utaztam el Svájcba megismerkedni a családdal, ahol jelenleg au pair-ként dolgozom. Két hetet töltöttem náluk együtt a barátnőmmel, aztán hazautaztunk, és ünnepek után jöttem vissza, immár egyedül, tolmács nélkül.

– Au-pair, azaz gyermekfelügyelő. A magyar megnevezés kifejező, részleteiben mégis miből áll ez a munka?

– Két fiúra vigyázok, a nagyobbik 9, a kicsi 7 éves. Nagyon érdekes volt az első napokban a kommunikáció velük – nehezen értettük meg szavakkal egymást, de olyan kedvesek voltak, és segítőkészek, hogy ha kellően figyeltem, a szemükből láttam mire van szükségük, mit akarnak mondani. Egyébként nem munkának fogom fel a teendőimet. Nem az van, hogy nyolc órát dolgozom, és aztán vége. Együtt élek egy ezeridegen családdal, és ha nincsenek itthon a szülők, én hozom a döntéseket, én vagyok felelős a gyerekekért.

Egyébként a teendőim a fiúk felügyeletéről, a róluk való gondoskodásról szólnak, és besegítek a házvezetésbe is. Reggelit, tízórait készítek a gyerekeknek, iskolába indítom őket. Amíg távol vannak, takarítok, vasalok. Ha az anyuka éppen szabadnapos, együtt főzünk vagy megyünk el vásárolni. Délben az egész család hazajön – ekkor van az ebédszünet. Ilyenkor kapok két óra szabadot, amit általában tanulással, olvasással töltök. Délután csak a gyerekekkel foglalkozom. Ha az idő engedi, biciklizünk, görkorcsolyázunk, kutyát sétáltatunk, máskor bent találjuk fel magukat. Ilyenkor sütünk például. Este hatkor vacsora, aztán pizsamaosztás, rajzfilmnézés, és legkésőbb fél nyolckor az ágyban vannak a gyerekek. Ezután már nekem nincs dolgom. Ilyenkor internetezek. Így ápolom a kapcsolataimat.

– Volt-e valami, ami nehézséget jelentett kezdetben? Ha igen, hogyan sikerült ezen túllépni?

– Nagyon kínos volt, hogy nem beszéltem és nem értettem a nyelvet. Köszönésen és megköszönésen kívül semmit nem tudtam mondani. Azt gondoltam, soha nem lesz jobb, de ahogy tudatosítottam magamban, hogy éles helyzetben vagyok, és valahogyan boldogulnom kell, kezdtem a megérzéseimre hallgatni, nonverbálisan kommunikálni. Mindent közölni tudtam, amire szükség volt. Mára már sokat fejlődtem a nyelvismeret terén. Nehézséget jelentett továbbá, hogy a gondjaimra bízott gyerekek közül az egyik beteg. Agyvérzéssel született, emiatt nehezen beszél, és segítség nélkül képtelen a helyváltoztatásra. Első napokban szó szerint féltem tőle, de még mielőtt idejöttem, szeretettel és megértéssel gondoltam rá, és ez sokat segített.

– Hogyan sikerült beilleszkedni a fogadócsaládba?

– A család végtelenül kedves és figyelmes. Nem kényelemből, hanem szükségből alkalmaznak gyerekfelügyelőt, és ez nagy különbség. Kezdetben úgy éreztem, jobban tolerálnak, mint én őket. Nekem idő kellett ehhez. Elfogadták a nyelvi hiányosságaimat, közvetlenek voltak velem. Érdeklődtek rólam, kíváncsiak voltak, honnan jöttem, ki vagyok, érdekelték őket a szüleim, a házam, egyáltalán az életem. Mit eszek, mit sportolok, mit olvasok, tudok-e úszni, sízni...

– Bizonyára nagyon sokat jelent az elfogadás, de valószínűleg javít az egyedüllét érzésén, ha van akivel anyanyelvén oszthatja meg érzéseit az ember. Vannak-e az adott környezetben magyarul beszélők, ha igen, mennyire gyakran sikerül találkozni velük?

– A testvérem a feleségével Svájcban él, negyven percnyire lakunk egymástól, és a barátaim közül is sokan vannak itt. Hétvégéken igyekszünk egymásnak szentelni az időnket. Kirándulunk, ismerkedünk az országgal, vagy csak egyet sétálunk, beülünk egy étterembe, elmegyünk vásárolni. Máskor egymást látogatjuk meg, főzünk valami hazait, sütünk, filmet nézünk, játszunk.

– Mit ad Bicsak Aliznak az új életforma, az új élettér?

– Úgy érzem, nagyon sokat fejlődtem ittlétem alatt. Új helyzetekbe csöppentem, amelyekről korábban nem gondoltam, hogy meg fogom tudni oldani. Amint említettem, nem munkának fogom fel az ittlétemet, hanem tanulásnak, tapasztalásnak. Nem az iskolapadban ülve, hanem „élőegyenesben” tanulom az élet dolgait. Nőként nagyon jó dolog ez az „előanyaszerep”, és ezen kívül is sok új helyzet adódik, amik által teljesen más oldalamat ismerem meg. Mellesleg itt is ugyanazok a problémák gördülnek szembe velem, amik otthon szoktak, és amiket korábban nem oldtam meg. Kénytelen vagyok szembenézni velük, tanulni belőlük és továbblépni.

– Hiányzik az otthon?

– Az elején vágyakoztam haza, de időközben szépen letisztultak az érzéseim. Tudom, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, és ha megtanultam, amiért jöttem, szabad az út. Természetesen gondolok haza, a szüleimre. A szobám illatát is szeretném érezni, és szívesen meginnék egy finom kávét a barátaimmal. Egyébként semmiben nem érzek hiányt, mindenem megvan, ami szükséges.

– Sok fiatal vállal manapság gyermekfelügyeletet külföldön, de nem mindenki bírja az ezzel járó feladatokat, a távolságból adódó nehézségeket. Milyen típusú embereknek ajánlott ez a munka?

– A családnál, akinél vagyok, olyan is dolgozott, aki szakmai tapasztalatszerzés miatt vállalta a beteg gyerek gondozását – ez is lehet egy cél. Mindenesetre én azoknak nem ajánlom a gyermekfelügyeletet, akiket csak a pénz motivál, vagy akik nem tudnak alkalmazkodni. Olyanoknak viszont igen, akik meg akarják élni az életet, és tanulni, fejlődni szeretnének. Szeretni kell, amit az ember csinál, mert nem könnyű huszonnégy órából tizenkettőt alkalmazkodni, ha az ember nem szívvel teszi a dolgát. Itt meg kellett tanulni a jelenben élni. Nem leshetem az órát, hogy mikor jár le a nyolc óra. Nem várhatom, hogy gyorsan teljen el minden nap, minden hét, mert így az életemet sürgetném.

– Viszont megállítani sem lehet az időt, folyton számolni kell vele. Hogy tervezi, mennyit marad külföldön, jövőjében mennyire van benne Gyergyó, Borzont?

– Úgy jöttem ki, hogy nyárig maradok, aztán utazom haza, és vége a külföldi pályafutásnak. De most másképp gondolom. Mindenképp meg szeretném tanulni a nyelvet, aztán más munkát keresni. Pár évről lenne szó. Ettől a tervemtől a családom, a barátaim megijedtek, attól félnek, végleg itt ragadok. Soha nem mondom azt, hogy soha, de úgy érzem, fontosabb nekem az otthonom és a szeretteim, mint a külföldön való boldogulásom. Amikor majd úgy érzem, hogy végeztem itt, hazamegyek. Nagyon szeretem Gyergyót, Borzontot. Nem véletlenül születtem oda, nekem ott van feladatom. Itt csak tanulok, tapasztalok, utazom, és változom mindezek által. Nem tudnám megszokni, és bele sem merek gondolni, mi lenne, ha örökké külföldön kellene éljek.