Egy textilművész világa

– Nyolcadik osztályos koromig zeneosztályba jártam, majd kilencedikben váltottam, és végül grafika szakon érettségiztem. Számomra egyértelmű volt, hogy képzőművészeti egyetemre fogok felvételizni, ahol a textil szakot választottam, mert úgy éreztem, újabb technikákat tudok megtapasztalni. Gyerekkormomban szerettem rajzolni, festeni, kézműves dolgokkal foglalkozni, varrtam, gyöngyöket fűztem, barkácsoltam, tettem-vettem.

– Az, hogy férje, Csillag István, maga is képzőművész, hatással van alkotói tevékenységére, vagy teljesen külön utakon járnak?

– Mivel két kisgyerekünk van, a műtermes munkát úgy osztjuk be, hogy amikor István tartózkodik a műteremben, én vagyok a gyerekekkel, illetve fordítva, és ebből kifolyólag mi teljesen külön dolgozunk. Látjuk, hogy ki min dolgozik, a variációkat, de nem vitatjuk meg. Lehet, hogy utólag megmondjuk, hogy ez tetszik, vagy az nem, de a munkafázisba nem szólunk bele. Amúgy tudatosan sem szólnék bele, ez egy kialakult dolog, mindenki a saját útját járja, és nem is akarjuk egymást befolyásolni, mert így is hatással vagyunk egymásra. Vázlat szinten, amikor elindul egy munka, abból még sok minden lehet, és ha egy külső véleményt az ember meghallgat, az nagyon befolyásolná. Mindenki végzi a dolgát, a legvégén lehet véleményt mondani, de az nem releváns, módosítani már nem lehet. A munka folyamata alatt külön dolgozunk, sőt alkotótáborokban is mindenki a saját elképzelését valósítja meg, nem befolyásoljuk egymást. A munkáink magukért beszélnek. Mindketten organikusan dolgozunk, de mást stílussal, más technikával kifejezve.

– Önnek mi a kedvenc technikája?

– Leginkább a batikolást szeretem, és annak is a kísérletezési oldalát, amikor nem a hagyományos selyemfestésről beszélünk, hanem egy kicsit bele van hozva a viaszozott felület is. Az utóbbi időben sokat is használom, mert bár a szövés szép technika, nagyon időigényes. Ahhoz, hogy tárlatokon tudjon az ember  részt venni, munkamennyiség is kell legyen. A szövés pedig nagyon időigényes lenne. Ilyen szempontból is a gyorsabb technikákat favorizálom, főleg, hogy az iskola mellett a műtermes munka is be kell kerüljön a programba.

–Mi ad ihletet a munkához?

– Ha kortárs művészetről beszélünk, az én koncepcióm szerint ebbe majdnem minden belefér, a stílusok korszaka teljesen megszűnt. A szubjektumból inspirálódók. A formavilág organikus, a színvilág is nagyon variált, van, amikor visszafogottabb, máskor sokkal vidámabb. De mondhatnám azt is, hogy majdnem minden munkámban van egyféle monokron megközelítés, egy szín és annak tónusai.

– Két gyereke van, tanít, illetve alkot is.

– Az alkotói munkát soha nem adtam fel, sem az iskolai tevékenység, sem a gyereknevelés mellett. Nem mondom, hogy feltétlenül könnyű, mert otthon is, a munkahelyén is egy nő meg kell feleljen, de ez az elvárásom saját magammal szemben. A gyerekekkel való foglalkozás, a tanítás szívből-lélekből való melléállást igényel. A gyerekek nagyon megérzik, hogy hozzájuk szólsz-e, nekik akarsz-e valamit átadni, vagy csak teszed a dolgod, hogy legyen meg. Úgy kell csinálni, hogy az ember mindenhol megfeleljen. Persze, meg lehet, mert annyira más jellegű tevékenységek ezek, hogy egyik a másikat kiegészíti. Ha bemegyek tanítani, akkor az esik nagyon jól, ha elmegyek a műterembe, akkor azt szeretem, és nem teherként élem meg. Azért teszem, mert szeretem. Nagyon örvendek, hogy a tanügybe kerültem, bár annak idején, amikor az egyetemre felvételiztem, nem gondoltam erre a lehetőségre. Az ember azt képzeli, hogy csak képzőművészetből meg lehet élni, aztán lassan rájön, hogy ez nem így van, és menet közben – ami nagyon pozitívan érintett – rájöttem, hogy szeretek tanítani. Jól összefonódtak a dolgok ilyen téren, hiszen ez a lehető legközelebb áll a szakmához is. Ez egy jó helyzet, szerencsés vagyok, hogy így alakult.

– Egyik kiegészíti a másikat...

– Mindkettő más jellegű. Egész más pedagógusként képzőművészetet tanítani, mint képzőművészként a képzőművészetis magban benne lenni. Úgy gondolom, hogy egy művészeti tanárnak jó, ha aktív képzőművész, ez segíti a pályán, mert nap mint nap tapasztalhatja a műteremben, hogy a különböző technikákon belül melyek a határok. A tudás nem csak elméletben adódik át, hanem tudja, ismeri a gyakorlati vonatkozásokat is. Ha nincs képzőművészetis tevékenység, a tanár elfelejti ezeket a gyakorlatias dolgokat. Sok új anyag, új festék jelenik meg, amelyeket úgymond ki kell tapasztalni, hogy arról aztán tudjon beszélni is. Ez így végül is hitelesebb. Viszont egy képzőművésznek nem kell feltétlenül oktatni. Én szerencsés vagyok, mert szakmámon belül taníthatok. Képzőművészként pedig azt tehetek, amit akarok, nem vagyok arra kényszerülve, hogy azt készítsek, amit vesznek is, hanem azt, ami ízlésvilágomnak megfelel. Ha éppen tetszik valakinek, visszajelzésként meg is veszi a munkát. Nagyon sokat számít, hogy nem a piac határoz meg, hanem az, hogy mit akarsz ténylegesen kifejezni.

– Most éppen min dolgozik, és milyen tervei vannak?

– Hozzáláttam egyféle nemezeléshez, kísérletezek egy anyaggal, nagyon vékony, transzparens nemezt szeretnék készíteni, amibe bele van rajzolva egy motívumvilág. Ezt a technikát már kipróbáltam kisebb felületen, most nagyobbon dolgozok, ezért vagyok magam is kíváncsi, hogy mennyire áll össze az anyag. Nincsenek különösebb terveim. Örülök, hogy tavaly Budapesten volt két egyéni kiállításom, és jól sikerültek, ilyen szempontból ez az év nyugodtabb lesz. Inkább csoportos kiállításokra készülök.

– Van kedvenc darabja?

– Több is van, amely saját gyűjteményben marad meg. Mindig olyan munkák ezek, amelyeknél egy kicsit a stílusjegy változott, módosult technikailag, úgymond felfedező munkák. Minden ciklusból megőriztem egy-egy darabot, amelyet nem adok el.

– Önt hallgatva, úgy érzem, minden a helyén van Csillag Imola életében. Az élete békésen, nyugodtan zajlik több síkon, összeegyeztetve.

– Jól érzem magam, és szerencsés embernek tartom magam. Úgy érzem, valahogy mindig minden működött az életemben. Rá kellett dolgozzak, mert nem kaptam könnyen semmit, de mindig jó időben voltam jó helyen. Számomra mindig fontos volt a családalapítás, hogy legyenek gyerekeim. De az egyetlen helyzetben sem vetődött fel, hogy hagyjam a képzőművészetet, pedig képzőművésznek lenni nőként nem könnyű feladat, időt kell szánni rá. Sok olyan nő képzőművészt ismerek, aki időhiány miatt évekig nem tud dolgozni. Én magam is téli időszakban, iskolaidőben tudatosabban be kell osszam az időt, a műtermes foglalkozást, de nyáron elsőbbséget élvez a műtermes munka, akkor több idő van. A gyerekek pedig egy nagyon fontos örömforrást jelentenek. Ha kategorizálni kellene – de hála Istennek, nem kell –, első helyen van a családom, utána következik a művészet és a tanítás egy szinten. Minden a családomért van, a többi hab a tortán. Így kerek az élet.