Átadni a szikrát másoknak

– Küküllőmenti lánynak tartom magam, és lelkileg az is vagyok. Másabb vagyok, mint a csíkiak, ez pedig tevékenységeim, életem során mindig is kitűnt, és ezt el is szoktuk néhányan nem csíkiakul emlegetni. Büszke vagyok szüleimre, édesanyám óvó néni volt, édesapám református kántor, tisztviselő. A népi hagyományok szeretetét otthonról hoztam, édesanyám 84 éves, még most is példaértékű számomra. Ha problémám van, lelket önt belém, néha még kérek dalokat tőle, amelyeket átmenthetek. Erős magyarságtudattal indítottak engem a világba. Az Ádámos községhez tartozó Sövényfalván születtem, itt jártam 1–4. osztályba. Édesapám református kántor lévén dalárdával foglalkozott, és én ebben nőttem fel. Mindig láttam alkotni, kottákban búvárkodott, otthon szólamokban énekeltünk. Csodálatos harmóniában éltünk egy gyönyörű szép utcában. Az 5–8. osztályt Királyfalván végeztem, aztán tanítóképzőbe kerültem Székelyudvarhelyre, ahol több közösségnek is tagja lettem. Mivel sportos alkat voltam, és már Királyfalván is kézilabdáztam, Székelyudvarhelyen a kézilabdacsapatban jó közösségre találtam, ott még A-divíziós kézilabdás is voltam. Mivel nagyon szerettem énekelni, megtaláltam a helyet a tanítóképző kórusában is. 1976-ban végeztem Székelyudvarhelyen, és Gyergyóremetére kerültem. Nagy szeretettel fogadott mindenki, olyan jó kis társaság volt, nem felejtem el soha. A férjemmel ott ismerkedtünk meg, őt, állatorvos lévén, oda helyezték ki. 1977-ben összeházasodtunk, egy évre rá megszületett Szabolcs és öt év múlva Levente. Remetén óvó néniként kezdtem, de helyettesítő tanár is voltam, román tanárnak kértek fel, mert hiány volt, helytálltam becsületesen, majd a tanítói állásomat is elfoglaltam. Közben foglalkoztam rendületlenül a kulturális élettel, akkor is, amikor nem szabadott. 1988-ban a férjemet felhozták a megyéhez, így kerültem Csíkszeredába. Ismerve pedagógusi munkám eredményét, tárt karokkal vártak a Jégpálya negyedi, a mai Liviu Rebreanu Általános Iskolában, majd 1991-től kerültem át a Nagy Imre Általános Iskolába.

– Ennek a munkának a végére hamarosan pont kerül...

– Elfáradtam, szeptember elsejétől nyugdíjba megyek. Úgy érzem, eleget tettem a tanítói munkának. Sok becsületes, értelmes gyereket hagyok magam után, örülök, amikor volt tanítványaim csillogó szemekkel köszönnek rám a városban. Úgy érzem, magammal, a családommal kellene foglalkoznom, öt unokám van, nekik is szeretnék élni. Nekem az életem a helytállásról, a hűségről, a szervezettségégről, a segítőkészségről szól. Nagyon szeretem az embereket, akkor is, ha néha csalódom bennük. El kell mondanom, hálával és köszönettel tartozom a sok, engem megkereső kedves szülőnek, aki a gyerekeit rám bízta éveken át. Sikerességem ezen is múlott. Azt mondom, az Úr most is rám kacsintott, mert a mostani osztályom is csodálatos. Egy jó tanítónak szeretnie kell a világot, örülnie az apró megvalósításoknak, amit esetleg egy gyengébb képességű gyermekkel ér el, de örülni kell a Jóistentől megáldott tehetséges gyermeknek is. Bízni kell a szülőben, de a szülőnek is bíznia kell a pedagógusban. Mindig büszke voltam az osztályközösségemre, a szülői közösségre.

– Önt hallgatva valahogy nem hiszem, hogy a nyugdíjas évek csak a pihenésről fognak szólni...

– Jaj, most is nagy bennem a tenni akarás, s ez nem mindig jó. Szentléleken egy egyesületet hoztunk létre, ott a tizenéves fiataltól a nyolcvan esztendős néniig sok mindenkivel dolgozunk. Volt már sikeres karácsonyi előadásunk, farsangi összejövetelünk, március 15-ei műsorunk és szerveztünk majálist. Magától semmi nem lesz, ahol áldozatot hozol, ott találsz rá az igazi örömre.

– Ha Szabolcs vagy Levente fiáról olvasok, mindig az édesanyjuk jut eszembe. Mekkora büszkeség lehet ilyenkor egy anyai szívben...

– Kiváltságosnak érzem magam, engem nagyon szeret a Jóisten, mert megáldott tehetséges, munkaszerető szülőkkel, segítőkész, értelmes, okos férjjel, két tehetséges fiúval. Általuk a családunk a nemzetnek két nagy tehetséget adott, ezt már mindketten bebizonyították. Szerényen tesznek a nemzetért, a székelységért. Ezt a tenni akarást mindketten itthonról örökölték. Hol magamat, hol a férjemet látom bennük jó és rossz tulajdonságainkkal együtt. Nagyon büszke vagyok rájuk, de sajnálom is őket, mert a közösségért tenni hatalmas odafigyelésre, igényességre és munkára van szükség. Két áldott jó lélek. Az az igazi ,amit az ember szeretettel csinál, mert akkor az nem megterhelés, hanem szórakozás. Mindkét fiam azt csinálja, amit szeret. Kell ennél több?

– Amikor az előbb a gyermekkoráról mesélt, arra gondoltam, évek múlva talán ugyanilyen szeretettel mesélnek majd unokái is a szentléleki délutánokról, napokról.

– Ha én most nem vagyok velük, mikor lehetnék, amikor már nagyok és kirepülnek? A középső unokámmal szerdán együtt ültettük el a borsót, a másik gereblyélt, és akkora élmény volt nekik. Kotyvasztjuk a pudingot, dagasztjuk a tésztát, készülünk pizzát sütni a kemencében. Imádom. De tudja, én minden percen imádkozok. De nemcsak imádkozni, kérni kell, hanem meg is köszönni. Észre kell venni, hogy süt a nap, hogy csicsereg a madár. Kérni kell a Jóisten segedelmét, és megadja. Meg kell találni mindennek az értelmét az életben.

– Beszéltünk a pedagógusról, az édesanyáról, nagymamáról. Beszéljünk Molnár Gyöngyikéről, a nőről. Ön mindig ápolt.

– Na ez nekem mindig vesszőparipám. Ahogy Remetéről beköltöztünk, még szabni is megtanultam, hogy szép ruhákat készíthessek magamnak. Mindig szép akartam lenni a férjemnek, a gyermekeimnek, a tanítványaimnak. Egy tanító mindenben példakép kell legyen. Én itthon is szeretek szépen öltözni, megadom a módját, így érzem jól magam. Örülök, ha az unokáim is így látnak. Tükör kell lenni a világ, a szeretteid előtt. Odafigyelek, hogy ápolt legyek.

– Nem is kérdés, hogy szerette munkáját...

– A tanítói munka a legalázatosabb. Ez egy szolgáló szerep, mert szolgálom a szülőket, a gyerekeket. Mindig arra törekedtem, hogy az osztályközösségben létrehozzam a szikrát. Ha van szikra, az továbbfejlődik, és fennmarad a tűz. Ezt kell továbbvigyék a gyerekek egy életen keresztül, és át kell adják másoknak is. Én mindig szerencsésnek tartottam magam, hiszen bejutottam az iskolába, ügyes férjet kaptam, két szép fiam lett, és még sorolhatnám. Most már nem azt mondom, hogy szerencsés vagyok, hanem mindez a Jóisten segedelme, gondoskodása és kegyelme. Úgy érzem, hogy az ő kegyelme és irányítása alatt vagyok. Ez jó érzés. Sose félek, érzem, hogy mindenütt mellettem van.