Nagy rendezők rossz filmjei: Woody Allen és Lars von Trier

Tény, hogy a színészek jól játsszák ezeket a figurákat – erre azért rá lehet csodálkozni, akárcsak a szépen fényképezett helyszínekre, épületekre, lakásbelsőkre, de még valahogy a fények sem igaziak. Nem beszélve arról, hogy a főszereplő esőernyő alól kilógó tweed-zakója egyik percben vizes, a másikban meg száraz – apró hiba, észrevétlen is, annál nagyobb baj, hogy az előzetesben ígért kedves, szerethető film helyett valami egyebet kapunk. De hát ne is legyenek elvárásaink: Woody Allentől valami mást várni így, ennyi idősen és ennyi film után kábé olyan, mintha az AC/DC-től lírai motívumos, lassú balladákat követelnének a rajongóik.

A New York-i helyszín, frusztrált sznobok és úgynevezett művészek, arisztokraták apró-cseprő dolgain rugózni évről-évre egyfajta védjegye lett az idős rendezőnek, a rajongóinak nyilván ez is kötelező darab, de néha az az ember érzése, mintha futószalagon termelné ezeket a filmeket vagy másoknak adná ki elkészíteni alvállalkozásba. Jó, biztosan nem így van, de maradjunk annyiban: ez már unalmas.

Elég volt, Lars...

Ha Lars von Trier magáról csinálta A ház, amit Jack épített című filmet, akkor ez a dolog végtelenül szomorú. Egy kényszeres sorozatgyilkos, aki nemcsak megöli áldozatait, hanem lefotózza és egy hűtőkamrában tárolja őket – egy beteges gondolatmenet és filozofálgatás a halálról és arról, hogy ki érdemli meg és ki nem. Csak azért tudtam végignézni, mert eleve arra készültem, hogy a frusztrált rendező nagyon sokkolni akar mindent és mindenkit. Ha komolyan vettem volna, az első két gyilkosság után abbahagyom, de végignéztem – megérte, az tény, mert láttam egy szép búcsújátékot, itt Bruno Ganzra gondolok.

Lars von Trier a kilencvenes években más dán rendezőkhöz hasonlóan zseniális és újszerű filmekkel lett ismert (Táncos a sötétben, Hullámtörés, Dogville, Manderlay, stb.), aztán a kétezres évek után kezdett „bekeményíteni”, a Melankólia, az Antikrisztus, A nimfomániás szintén nehézsúlyú filmek voltak, de azért nézhetők, egyesek szerint zseniálisak. A rendező majd tíz évvel ezelőtt tett, később kimagyarázott megnyilatkozásai kiverték a biztosítékot (Cannes-ben egy sajtótájékoztatón magát nácinak, Hitler-szimpatizánsnak vallotta), aztán az is kiderült, hogy súlyos pszichikai gondokkal küszködik.

Mindenképpen szót kell ejteni Bruno Ganzról – ez a film volt ugyanis az egyik utolsó, amelyben játszott a nagy svájci színész.  Ha máshonnan nem, onnan ismerős lehet, hogy A bukás című filmben Hitlert alakította, a bunkerben lejátszódó jelenetre pedig számtalan mém-párbeszédet írtak már. A forgatás után nem sokkal meghalt Ganz szenzációsan viszi el a film végét – Jack-kel ugyanis alászállnak a pokolra (itt azért fantasztikus képek és jelenetek sorjáznak), rengeteg bibliai és világirodalmi, illetve filmes és dokumentumfilmes utalás van ebben a kb. negyedórában. Lars von Trier egyfajta zavaros vallomása ez a jelenetsor (illetve talán az egész film), amiért talán érdemes volt végignézni ezt a majd három órás borzalmat.

Mert minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni.