Művészi pálya családi örökségként

Benczédi Ilona szobrászművész és az Édes otthon című alkotása

Fotó: Hans Enander

A kiváló és híres szobrászművész, Benczédi Sándor mindhárom gyermeke művészi útra lépett, de csak egy követte annak hivatását. Noha Ilona sem akart apja nyomdokaiba lépni, mégis a szobrászatnál kötött ki. Az Erdélyi Napló e heti számában vele olvashatnak interjút.

Liget

2021. május 13., 09:492021. május 13., 09:49

Benczédi Ilona Korondon született 1948. január 6-án. 1973-ban végezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászat szakát. Első egyéni kiállítására a kolozsvári Művészeti Alap kisgalériájában került sor 1974-ben. 1987-ben Svédországban telepedett le. Munkái sok helyen megtalálhatók, többek között a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a makói múzeumban, a svédországi östersundi színházban, kultúrközpontban, a megyei kórház homlokzatán, és számtalan magángyűjteményben.

Arra a kérdésre, hogy mennyire számított a családi örökség hivatásának választásában, elmondta, két testvérével – Sándorral és Józseffel – mindhárman művészi pályát választottak azért, mert egyszerűen nem volt sok lehetőség. „Apám képzőművész volt, anyám vezette a háztartást. Nem láttunk senkit reggel munkába menni.

Jöttek-mentek a művészek, izgalmas viták folytak a házban késő éjszakáig. Nekünk teljes szabadságot, boldog gyermekkort akartak nyújtani.

Nem olyat, mint amiben ők nőttek fel: kisgyerekkortól munka, kötelesség, feladat. Én semmiképpen nem akartam apám nyomdokaiban járni. Egészen más életét kívántam, nem a füstös-piás művészvilágot. A sportot láttam akkor az ellenpólusnak, de álmaim – országos bajnok voltam – egy balesettel és a kórházi ápolással hirtelen elszálltak. Nyolcan voltunk a kórteremben, ismerkedtünk, beszélgettünk, és én kezdtem őket rajzolni.

Felfedeztem, hogy jól visszaadom a karaktereket. Nagy öröm és vigasz volt ez számomra. Micsoda szerencse, hogy még idejében kitörtem a lábam

– mondtam magamban. Minden erőt bele, művészetire fogok felvételizni! Sportlíceumból nem éppen könnyű, de behozom. És így is történt…”

A teljes interjút az Erdélyi Napló május 13-ai lapszámában találják.