Háy János: az esendőség köt össze minket

Az írásban pedig az a fantasztikus nagy élmény, hogy az a világ, ami papíron megképződik, korábban nem volt, és hirtelen ott lesz. Ott épül, és ott mutatkozik meg.

Amikor nagyon jó műveket olvasunk, akkor valójában azt olvassuk, hogy milyen iszonyatos akarattal és szenvedéllyel akarta az író feltárni azt a világot, ami ott a lapokban megképződik. Úgyhogy ilyen módon valamilyen szinten mondhatom azt, hogy régészkedek” – fejtette ki az író.

A moderátor azon felvetésére, hogy számos novellája tűpontos látlelete a hatvanas-hetvenes évek magyar falujának, Háy elmondta, hogy

A földön állás és a gondolkodásunkkal való, az ismeretlenbe való bolyongás teszi ki az emberi létet, és ilyen az irodalmi mű is. Tehát valahonnan el kell dobbantani. Hogy az most Helsingørben van és egy lökött királyfiról szól, mint a Hamlet, vagy a bogyósgyümölcs-kertész fiáról, tulajdonképpen mindegy. A lényeg az, hogy az olvasó belép ebbe a teremtett térbe – Cs. Gyimesi Éva könyvét idézve, a teremtett világba – (mert ugye a mű egy teremtett világ, az egy különálló entitás, amit én, mint író létrehozok a saját tapasztalati anyagomból és érzelmi bázisomból) a saját tapasztalati és érzelmi attitűdjével.

De ehhez – tette hozzá Háy – fontos az, hogy a reáliák rendbe legyenek rakva. És ilyen szempontból mindegy is, hogy mi a reália, mert amikor az olvasó belép ebbe a teremtett világa, akkor elfogadja a játékszabályokat. „Azért fogadom el a szabályokat, mert azt gondolom, hogy amiről Hamlet beszél, amiről a színdarab beszél, az rólam szól. Ha nem találom meg az érintettséget, akkor hiába, mert kiesek.

Az író azt is kifejtette, hogy nem hisz a tükröződéselméletben, azaz, hogy az irodalmi mű letükröződése a valóságnak, hanem, abban hisz, hogy

Amikor az olvasó azt érzi, hogy az egy valóságszerűség, akkor valójában egy illúziónak dől be.

„A műalkotások csak kreált nyelven, csak teremtett nyelven létezhetnek. De amikor belépsz ebbe a világba, akkor mégiscsak kell egy valóságélménynek lenni. De az a valóság valójában egy mű valóság és a te tapasztalati valóságodnak a találkozása. Dosztojevszkij A félkegyelműje nagyrészt Szentpéterváron játszódik, de nem a 19. századvégi Pétervárt tanulom meg a regényből, hanem emberi sorstörténéseket tanulok meg, amelyek hozzászólnak az én belső sorstörténésemhez. Az, hogy ott van Péterváron, hát, valahol lennie kell. Ugyanígy van a faluval is, hogy valahol lenni kell. Miután nekem ez a falusi tapasztalat megvolt, gondoltam, hogy egyszerűbb ilyent írni, mint a római birodalomban játszódó regényt.”

Az, ami majd később papírra kerül, az egy belső gondolkodás, és egy szemlélődésnek a kikevert eredménye lesz. Én ilyen tekintetben ösztönös vagyok, nincsenek erőltetett témák, hogy ezt vagy azt meg kell írni, várom, hogy valami kialakuljon. Amikor összegyűlik bennem – tehát érzelmileg és tudásban annyi van bennem, hogy az megtölt egy regényt –, akkor valószínű, hogy az az érzelmi tartalom megtalálja a maga témáját, a maga formáját, meg a maga hosszúságát is. Amikor már írok, akkor viszonylag gyorsan írok. Sőt, híve vagyok, még a hosszú műveknél is, hogy a lehető leggyorsabban megírjam az első változatot.

És akkor két-három hónapra elteszem, sőt, van olyan, amikor már olvasható fázisban van, de még nincs kész, akkor két-három embernek meg szoktam mutatni. Rengeteget dolgozom, de nem látszik rajtam. A családomban ez egy probléma volt, hogy csak ülök és nézek magam elé. Gondolhatják, hogy a gyerek mit gondolt rólam. Akkor kitaláltam, hogy bekapcsolom a tévét. De akkor meg az volt a baj, hogy amikor megkérdezte, hogy mit nézek, fogalmam sem volt, belül moziztam. Azt hiszem, nincs kiszállás. Amikor az ember rálép erre a pályára, hogy írni kezd, akkor onnantól kezdve valami mozi belül elindul” – avatott be az alkotói folyamatokba az író.

A beszélgetésen szó volt a legújabb, Mamikám című regényéről, a tavaly megjelent A cégvezető című regényéről, valamint a Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyvéről is. Az utóbbi megírásával kapcsolatban elmondta, hogy volt egy mechanizmusa, amit végig kellett csinálni. De egy újonnan kezdett regénynél vagy novellánál nincs mechanizmus. „Ha ott nincs kedv, nincs belső energia, akkor ahhoz nem tudsz hozzáfogni, mert elkerül az ihletettség.

Vannak ilyen avítt szavak a műről való gondolkodásban, hogy ihlet, vagy katarzis, elnevezhetjük másképp is ezeket, de valójában ezek létező dolgok. Létező olyasmik, amelyek megtermékenyítik az írást, ami megérinti az olvasót, befogadót. Beleélő olvasók vagyunk, nem tudunk nem beleélőek lenni. Amikor írtam ezt a könyvet, akkor az volt a szándékom, hogy merjünk ezekkel az alkotókkal újra dialógusba kerülni. Nem felnézni, hanem beszélgetni velük, hagyjuk, hogy megszólítson a vers, hogy megszólítson egy novella és próbáljunk a saját életünkkel reflektálni rá.

Az irodalom valamilyen módon dialógus, amelynek az egyik oldalán én vagyok, mint olvasó, a másik oldalán a mű, és ez a beszélgetés folyamatosan zajlik” – fejtette ki Háy János.

Azok az igazán jó dolgok, amik bele tudnak keveredni az életünkbe – hangsúlyozta az író.

A drámáival kapcsolatban kiemelte: az hogy milyen a sorsban való elbukás, mindig is érdekelte. „Amikor mindenedet elveszted, ami körülvett téged, a házasságodat, a gyerekeidet, az egzisztenciádat. Sok ilyen elbukást láttam az életem során.

Ahogyan valójában az emberi kommunikáció alapja az esendőség, ez a leglényegesebb tulajdonságunk, mindannyian törékenyek vagyunk. Izgulunk, szorongunk, félünk, aggódunk, az esendőség köt össze minket. És azért merünk egymáshoz szólni, mert tudjuk, hogy a másik is esendő. Ez bátorít minket erre. És persze az író ebben az esendőség állapotában tudja felmutatni legjobban a sorsot, a sors milyenségét”.