Gyár nincs, de film van. A rendezők a székelyföldi mozgóképiparról

Mindig próbálunk olyan témákhoz nyúlni, amelyekről úgy gondoljuk, hogy egy nagyon átfogó székelyföldi jelenség lehet, kevésbé ismert példákkal. Lehet az portré, lehet történelmi dokumentumfilm. A múlttól nem tudunk elszakadni, bizonyos szintig még mindig ott van. Vannak olyan témáink is, amelyek azt követeli, hogy ne is vedd figyelembe, hogy mi történt régebb, ezek teljesen aktuális témák, és egész magas fogyasztásra tartanak számot ezek. Nyilván itt jön az, hogy ki a megrendelő, mit tart jónak, de a megrendelő azt fogadja el, amit te hozol a tarsolyodban. A pályázatoknál is így van. Ha valamelyik ötletedet jónak találják, azt mondják, hogy jó, készíts belőle filmet. Ha nem, még mindig van egy lehetőség, mert vannak témák, amivel nem tudsz várni egy pályázati kifutási időt, hanem azonnal le kell csapni rá. A mai napig nem árt, ha áldozunk arra, hogy akár saját költségvetésből, akár kis költségvetésből megcsináljuk azt a témát, mert jövőre nem biztos, hogy meg fogjuk tudni csinálni. Volt erre is példa.”

Szabó Attila székelyudvarhelyi filmrendező hozzátette, nem is egyszer, mert ahhoz, hogy a filmes világba bekerüljön valaki, valamit előbb le kellett tennie az asztalra.

Én is öt-hat éven keresztül Budapesten éltem, és éreztem, hogy nem tudok boldog lenni máshol, csak itthon.” Hangsúlyozta, Székelyföld nagyon sok szempontból egy témagazdag régió, akár a múltunkat vesszük, akár a jelenünket. „Él velünk egy hagyományos kultúra, gyönyörű a táj, vannak még vadjaink, megköszönhetjük a Jóistennek, hogy ide születtünk. Ha van egy jó támogatási rendszer, akkor bizonyos szempontból akár lépéselőnyben is tudunk dolgozni a magyarországi rendezőkkel szemben, hiszen a témagazdagság Székelyföldön sokkal jobb.”

Szabó Attila arra is kitért, hogy számukra, akik nem csak filmrendezők, hanem televíziós tudósítók is, a televíziózás gyakran előnyös is, mert emberek között forognak, témákkal találkoznak nap mint nap, és előfordul, hogy egy televíziós műsor adja az ötletet, hogy az adott témát meg kellene filmesíteni, mert négy percben nem lehet úgy kibontani, mint ahogy egy nagyobb filmben. 

És mint ahogy az Otthon, otthon című film is feltette a kérdést, Zsigmond Attila is arra kérdezett rá, hogy mit tart az otthonának. Anikó kifejtette, nem tudja azt mondani, hogy Székelyföld az otthona, hanem ez is egy része az életének, de ugyanúgy otthon van Budapesten is. Ráadásul jól érzi ott magát, beilleszkedett. „Van honvágyam, de ez inkább egy lelkiismeret-furdalás, ami nem a tájjal kapcsolatos, hanem azzal, hogy itt vannak a szüleim, és nem vagyok része az életüknek, és ők az én életemnek. De nincs bennem egy végtelen fájdalom, hogy nem élek itt. Persze, el tudok érzékenyülni arra, hogy akkor hol van az otthon, és erre nincs válaszom. Az biztos, hogy meghatároz az, hogy én itt születtem.”

Az is elhangzott, hogy nincs egy filmes szakszervezet vagy egy háttérfórum, ugyanakkor ha valaki csak székelyföldi emberekkel szeretne filmet készíteni, bajban lenne, mert nincs meg a megfelelő produceri kör, hiányoznak a filmes hangtechnikusok vagy éppen sminkesek, és a nagyobb cégeknél sem hagyomány, hogy filmeket támogassanak.

hanem nagy lélegzetű dokumentumfilmeket, kísérleti filmeket, ismeretterjesztő filmeket gyártsanak. Ha innen indulunk ki, akkor létezik székely filmgyártás. És a határon túli filmgyártásra igenis szükség van, hogy teljes legyen a magyar filmművészeti összkép.”

Ezt a díjak is visszaigazolják – hangsúlyozta Szabó Attila. Úgy látja, a székelyföldi filmgyártás ugyanolyan erős tud lenni, mint a magyarországi, a probléma az, hogy maga a dokumentumfilm veszítette el a vonzóerejét, mert sok, rettentően lapos, csak rétegeket érintő film készült, és ez tönkretette a dokumentumfilm nimbuszát. A rendezők arra kell törekedjenek tehát, hogy minél érdekesebb filmeket készítsenek, hogy a nézőket visszatereljék ehhez a műfajhoz.

Daczó Katalin csíki filmrendező kifejtette, ő maga is mindig próbált túllépni a sztereotípiákon, de ez nagyon nehéz, gyakran a felvetett téma nulla visszhangra talál. „Olyan, mintha egy helyben toporognál. Nem is tudom, hogyan lehetne a nézőket úgy megérinteni, hogy ne azt akarják látni, mint Hófehérke mostohája, hogy akármikor tükörbe néz, akkor a tükör azt mondja neki, hogy szép. A tudósításokból leginkább az derül ki Székelyföldről, hogy szép. Valahogy nem tudjuk eljuttatni a nézőkhöz, olvasókhoz, hogy kicsit a tükörben a ráncaikat is lássák, az egyebet, azt, hogy

Ugyanakkor nincs például egy dokumentumfilm-csatornánk.”