Fincziski Andrea: nem tudok kispados lenni

– Borzasztóan kiégtem. De nem csak a feszített tempó miatt. Nem tudtam, van-e helyem a színházban, vagy hol van a helyem, miért nem vagyok máshol. Amikor elérhető lett volna számomra például akár Vásárhelyre, akár más színházba átmenni, nem mentem. Miután Csanád megszületett, akkor már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem megyek. Legyünk őszinték: amilyen vagyok és amennyire szeretek dolgozni, én azt nehezen tudom elképzelni, hogy ne legyek foglalkoztatott! Hogy csak két- vagy háromévenként kapnék lehetőséget. És ha sokáig nélkülöznének, mire odakerülnék, már tehetségem se lenne hozzá a szorongásaim miatt. A kis társulatoknak az az előnyük, hogy folyamatosan játszol. Nekem ez sokkal jobb. Nem tudok kispados lenni.

„Rajongok a színházért!”

Másfél évvel ezelőtt egyik napról a másikra úgy döntött, hogy szünetelteti színművészi pályafutását és elmegy Svájcba dolgozni.

– Azt a nyolc hónapot a fiam, Csanád miatt is csináltam. Egy nap hazajött az iskolából, és azt mondta, hogy külföldön szeretne tanulni – és ezt már aznap elkezdtük szervezni. De kiderült számomra, hogy ez az egy év olyan sokba fog kerülni, hogy ezért nekem is be kell vállalnom valamit, így elmentem Svájcba egy szállodába dolgozni, szobalánynak. De ebben még az is benne volt, hogy időnként jó lenulláznod magad. Én kicsit úgy is élek, hogy időnként provokálom magam. Belemegyek valamilyen abszolút idegen területbe, ilyen volt az is, hogy elvégeztem a gazdaságszociológia szakot a Corvinus Egyetemen negyvenvalahány évesen. Semmi köze nincs a színházhoz, de kíváncsi voltam arra, hogy képes vagyok-e megállni a helyem máshol is. Svájcban dolgozni kellett keményen, így már nem volt időm és energiám arra, hogy az agyam folyamatosan kattogjon. Nagyon oda kellett figyelni, mert ha hiba lett volna a munkámban, akkor a gazdag svájci telefonált volna a recepcióra, hogy ez nem jó vagy az nem jó, és akkor a főnököd azt mondja, hogy ez mínusz tíz százalék – ráadásul a te zsebedre dolgozol, másrészt pedig a csapat is szív miattad, akikkel együtt dolgoztál aznap.

Kételyei, kérdései, vívódásai folyamatosan voltak és vannak. Abban sem volt biztos soha, hogy jó színésznő, holott évekig, kis túlzással estéről estére percekig szólt a taps a nézőtérről.  

– Mégis,

És ezért van az is, hogy nem nagyon tudja letenni azokat az érzéseket, amelyeket egy-egy előadásban megjelenít, megél, annyira azonosul velük.

– Van, aki le tudja tenni, de én nem olyan színész vagyok. Hazamegyek, és otthon is rágom magam rajta, hogy akkor az a pillanat kijött-e vagy igaz volt-e. És igen, elkezdek abban a világban élni, benne vagyok hat hétig, és akkor jön a bemutató, és a bemutató napján rájövök arra, hogy van külvilág, civil élet, kenyeret kell venni, számlát kell fizetni... Folyamatosan keresem az egyensúlyt, amivel ez megélhető.