Amikor jobb nemet mondani: szobrász a fércművek ellen

Nagyot téved, aki azt gondolja, hogy a szobrász csak művészkedik kedvére műtermében, álmodik és alkot, „csattogtatja az agyagot”, a hétköznapi világ fölé kerekedik szelleme. A valóságban meg kell küzdenie a bürokráciával, a mindent is jobban tudó megrendelőkkel. A Csíkszeredában két éve felállított Márton Áron szoborcsoportról például a Belső iránytű előadássorozat vendégeként megjegyezte: „két és fél évig készítettem a kompozíciót, tíz évet öregedtem a bürokrácia miatt.”

A püspök alakjának megformálása, akit a székelyek úgy vártak, mint a szentlelket, kisebb nehézségek árán nagy sikert hozott számára. Azt mondja, mikor befejezte, és elment Kolozsvárra, először térdepelt le a Mátyás-szobor elé: „Akkor fogja fel az ember, egy ilyen munka után, hogy mekkorát is alkottak az elődeink.” Megpihent, majd elkészítette a gyergyószentmiklósi Szent István templomban a keresztúti stációkat, melyek a szokásostól eltérően tizenöt darabból állnak, a feltámadás köztük az utolsó... vagy az első. Bevallja: a határidő a legjobb motiváció, a papírmunka a szükséges rossz, a közösség szava a szent, és Isten minden alkotás közben jelen van. Nem független ez attól sem, hogy az ő támogatásával tud nemet mondani egy-egy megrendelésre.

Vágyak és lehetőségek összebékítése

„Egy művész sok lehetőséget tud kapni, és nagyon sokat vissza tud utasítani. Sokszor belemegy olyanba is, amibe nem kellett volna. Velem is megtörtént, de egy dolgot tudok: hogy hová, melyik közösséghez tartozom. A művésztársadalomban aki a saját hitvallásából meg tud élni, az százból öt. Ők többnyire elkötelezettek vagy a politikum iránt, vagy szerencsésebb esetben van egy mecénásuk. Én egyikbe sem mentem bele, inkább közösségi szobrászatot folytatok, igaz, ennek az az ára, hogy nincs időm a hitvallásomat gyakorolni, de hálás munka ez” – így fogalmaz Sárpátki Zoltán.