Állhatatosságukról 1764-ben tettek bizonyságot, amikor a szabadságot választották a megalkuvás helyett, és életüket áldozták mindazért, amit elődeiktől kaptak.

Az anyaországi történész azonban 1848-at tekinti igazán sorsdöntő évnek, amikor Agyagfalván 60 ezer székely gyűlt össze, hogy hitet tegyen Magyarország és Erdély egyesülése mellett. Valamennyi székely szék és minden társadalmi réteg egy emberként mondta ki az osztrák közigazgatás alatt álló katonai határőrvidék intézményének az elvetését.

Oroszlánrészt vállaltak a hon védelmében azon erőkkel szemben, amelyek 84 évvel korábban – ősi szabadságjogaikat megsértvén – erőszakkal kényszerítették őket a határőrségbe.

– hangzott el a legendás székely ágyúöntő, Gábor Áron fogadalma, és szavait tettek követték. Rézágyúi nemcsak erőt adtak az önvédelmi harchoz, de sikeresen meg is fordították a hadi helyzetet. A székely haderő 1848 decemberében öt ütközetben verte vissza az ellenséges támadásokat. Hogy Erdély nem veszett el 1848-ban, az a székelyek fegyveres ellenállásának volt köszönhető. 1849 nyarán ugyan nem tudták feltartóztatni az osztrák-orosz túlerőt, azonban több emberáldozattal járó küzdelmet is vállaltak szülőföldjükért.

Soraik újrarendezésével háromszor is visszafoglalták Háromszéket a cári csapatoktól, és közben többször is bátor helytállásról tettek tanúbizonyságot.

– kiáltotta el magát egy székely tiszt az eprestetői ütközetben, amikor szegezett szuronnyal fogadták az orosz lovasrohamot. Gyertyánffy Ferenc százados és katonái a hősi halált választották szülőföldjükért.

– olvasható ma is Marosvásárhelyen a székely vértanúk emlékművén.

Az 1867-es kiegyezés nemcsak Magyarország és Erdély újbóli egyesülését hozta el, de az 1848–1849-es székely honvédek és vértanúk emlékének méltó megörökítését is. A történelem azonban 1914-ben újra fegyverbe szólította a magyar nemzetet, s vele együtt a Kárpátok őreit. A székelyek a császári és királyi 2., 62. és a 82. közös gyalogezredek, valamint a magyar királyi marosvásárhelyi 22. és a brassói 24. gyalogezredek kötelékében kerültek ki a frontra.

A Brassó környéki hegyekben lelassították a román túlerőt egészen addig, amíg be nem érkezett a német erősítés, majd a Măgura Casinului nevű magaslatról többször is visszaverték az ellenséges rohamot. IV. Károly magyar király ezt követő elismerő szavai tehát teljességgel megalapozottak: „Derék székelyeim és honvédeim szívós kitartása ismételt bizonyságul szolgál arra, hogy

A hősök mindegyikének legbensőbb köszönetemet, legőszintébb elismerésemet küldöm, és további harcaikra Isten áldását kérem.”

Kommunistáktól elárulva

Amíg az őszirózsás országvesztők a pacifizmus ábrándjait kergetve vették ki a frontról hazatért katonák kezéből a fegyvert, és tétlenül szemlélték az ország megszállását, addig a székely bakák az önfeladás helyett a fegyveres ellenállást választották – idézi fel az 1918-as eseményeket Csarnai Márk. A Székely Hadosztály hónapokon keresztül – sárban és fagyban, nélkülözések közepette – védte Erdély kapujából a hátországot. A szervezést azonban a bolsevik mintára alakult és a fővárosban garázdálkodó katonatanácsok minden módon igyekeztek akadályozni.

Erdély magyarjainak 22 évet kellett várniuk a feltámadásra, amely a második bécsi döntés kihirdetésével valósult meg. A virágeső közepette bevonuló magyar honvédek Sósmező elérésével biztosították a visszaítélt erdélyi országrészeket.

Augusztus 26-án az Úz és a Csobános völgyében, 27-én pedig (két sikertelen román támadás után) az Ojtozi-szorosban jelentek meg az ellenséges csapatok.

A Gyimesi-szorosban vitéz Sebő Ödön, a 32. hegyi határvadász zászlóalj tisztje harcolt a túlerővel szemben. Itt 2–3 héten át állóháború alakult ki, mert a határvadászok sikeresen tartották állásaikat. A szovjet parancsnokság azt feltételezte, hogy nagy erők védekeznek Gyimesbükk környékén, ezért a Vörös Hadsereg megpróbálta bekeríteni a határvadászokat. Ezt észlelve Sebő Ödön 1944. szeptember 16-án megkezdte csapatai kivonását, sikeres kitörés után jutottak el a Felcsíki-medencébe, Csíkszentdomokosra.

Csarnai Márk megítélése szerint a maroknyi székely nem állíthatta meg a Kelet–Európára zúduló vörös áradatot, ám áldozatuk nem volt hiábavaló. Hősies helytállásuk – mely lassította az ellenséges csapatokat – erőt ad az utódoknak, akik ma már nem fegyverrel küzdenek, de küldetésük ugyanaz maradt: