Vissza a sárfészekbe (1.)

Az a megfontolás vezette, hogy a gyermekeknek és az unokáknak is el kell időnként itt férniük, és a körülményeket úgy kell alakítani, hogy közben dolgozni is lehessen. Vinczeffy Lászlót az utóbbi években nemcsak festőként, hanem igen markáns szobrászként ismerik, aki magabiztosan viszi át a térbe mindazokat a gondolatokat és motívumokat, amelyeket a rajzpapíron és a festővásznon alkalmazott korábban. Szóval: helyre volt szüksége, ahol kibontakozhat és alkothat.

„Sokan feltették nekem a kérdést – mondta pár nappal ezelőtt egy beszélgetésünk során –, hogy miért éppen itt? Hogy miért ide jöttem vissza? Falustársaim, még a rokonok is, olyan emberek mondják, akik ifjúkoruk óta valamelyik városban élnek, s csak minimális kapcsolatot ápolnak ezzel a hellyel. Mind mondják, hogy valahol Háromszéken kellett volna házat vennem, az közelebb van a városhoz… Én valóban Sepsiszentgyörgyön éltem le az életem nagy részét, de az a város nem az igazi otthonom. Én Atyhába mindig hazajöttem, Szentgyörgyre pedig ma is visszamegyek. Nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, változik-e, cserélődik-e a mentalitásuk, honnan számítják azt a bizonyos origót, de én már nem fogok megváltozni. Egyébként a családunkban nagyon erős e helyhez való kötődés. Annak idején nagyapám Budapestről költözött ide vissza, édesapám és édesanyám kilakoltatás, teljes vagyonelkobzás, regáti kényszerlakhely után, hosszú ideig  tartó távollét után – Erdőszentgyörgyön, Szovátán és Marosvásárhelyen éltünk gyermek- és ifjúkoromban – ugyancsak itt találták meg a békés öregkorukhoz illő helyszínt.”  

Atyha az 1968-as közigazgatási átszervezéskor veszítette el községi rangját, bár akkor még működtek azok az intézmények, amelyek minimálisan biztosíthatták volna önállóságát, volt termelőszövetkezete, pár helyi szolgáltató kisvállalkozója és I-VIII. osztályos általános iskolája, önálló plébániája, buszjárata Marosvásárhelyre. A múlt század elején (1910-ben) 1609-en lakták. Nem készültek ugyan hivatalos statisztikák, de kimutatható, hogy a két világháborút követő átmeneti bizonytalanság idején volt a legnépesebb, hiszen hazaszorultak az ideiglenesen városon élők, hogy a viszonylagos stabilizálódást követően, ismét szedjék a „betyárbútort” és nekivágjanak a nagyvilágnak. Az első világháborút követően megszűnt, a határ miatt elsorvadt a Budapest iránti érdeklődés, a román főváros volt már az álmok Mekkája, ahol jól lehetett keresni azokban a szakmákban, amelyeket a férfiak ismertek vagy képesek voltak viszonylag könnyen megtanulni – a kőművesség, az ácsmunka, fa- és fémmegmunkálás –, nők esetében pedig többnyire a háztartásvezetés, a klasszikus cselédmunka jelentette a hagyományok folytatását. Ekkor még igen sok fiatal azért vállalta az idegenben végzett munkával járó kiszolgáltatottságot, hogy idehaza önállósodni tudjon, hogy házat építhessen, illetve földet vásároljon. A Budapest, s véle a Marosvásárhely, Kolozsvár iránti érdeklődés a második bécsi döntés után erősödött fel újra, hogy aztán 1945 után ismét ellehetetlenedjen. A fő csapásirányt akkor Temesvár jelentette az atyhaiaknak. Egyrészt az általuk ismert szakmákban folytatható állandó és jól fizető állások, illetve a sokkal fejlettebb ipar kínált ott biztos megélhetést. Ekkor már egyre kevesebben tértek vissza a faluba, az 1962-es kollektivizálás után aztán tartósan ezer fő alá esett a lélekszám és mélyen alatta is maradt. 1974-től megszűnt az általános iskola felső tagozata. 1992-ben 340 volt, manapság valamivel 300 fő alatti a lélekszám, de az életvitelszerűen ott élők száma inkábba a 250-hez közelít. 

„Az a bosszantó – mondja Vinczeffy –, hogy a tanácsadóim általában tömbházlakásokban élnek és itthon az általuk örökölt házak általában romos állapotúak. Nem akarom azt állítani, hogy példaértékű, amit én mostanában művelek, de az biztos, hogy csak így érdemes. Jól érzem itt magam, és nagyon szeretem a falumat, ezt a kilátást Firtosra, amelyet csak az ablakaink magasságában húzódó elektromos vezetékek rontanak el, de az ellen is lehet tenni, lehet más szögből nézelődni, illetve el lehet menni a falu feletti fenyvesbe, a fogadalmi kápolnához, mert ott aztán nem lóg be semmiféle kábel a képbe.”

Elméletileg lehetne itt szarvasmarhatartással foglalkozni, de nemcsak a hagyományos módon, ahogyan azt ma is gyakorolják, hanem kisebb és közepes méretű farmgazdaságokat létrehozva. Mind a tejtermelés, mind a vágóállat-tenyésztés komoly sikereket hozna és megélhetést biztosítana az embereknek. A falusi turizmus jórészt elkerüli Atyhát. Vannak ugyan próbálkozások, de azok a mindössze a kapacitás néhány százalékát képesek lefedni. Szinte semmilyen uniós projekt nem talál el ebbe a faluba. Mintha a fejlődés lehetősége megfeneklene a sárban, mielőtt ideérne. Szóba sem került, hogy a híres-neves Korond, Parajd és Szováta közelében jól jönne itt is valami, jó lenne, ha valamilyen nevezetességet „találnának”, jó volna kijelölni egy természetvédelmi területet, esetleg teremteni valamit, hogy legyen érdemes idejönnie a turistának. Itt van az adott természeti környezet, amely kiváló, majdhogynem sértetlen; azzal, s annak érdekében is tenni lehetne valamit.

A képzőművésszel arról beszélgetünk, hogy mindenekelőtt a házakat kellene megmenteni, úgy lenne jó felújítani mindent, hogy azok visszailleszkedjenek a tájba, mint ép, mint új korukban, amikor még öt-hat, néha többgyermekes családok lakták. Vinczeffy László szerepet vállalt a Magyar Művészeti Akadémia Szentegyházára kihelyezett képzőművészeti szakosztályi gyűlése és udvarhelyszéki szakmai kirándulásának szervezésében. Akadémikus kollégáit saját portájára is meghívta. Egyrészt a kulturális program miatt, hiszen kiállítást szervez és bemutatja saját „szoborparkját” is, de egyéb megfontolás is vezérli. Ritkán lehet egyszerre ennyi értékes és komoly embert idecsábítani. „Ez a látogatás talán valaminek a kezdete is lehetne. Megtörténhet, hogy valamelyik művész-kolléga beleszeret a helybe, a tájba, s kedvet kap a visszatérésre. Az sem lenne rossz, ha mások is felfigyelnének a falunkra. Egy ilyen lehetőséget nem szalaszthattunk el. Én nem magam miatt hívtam ide a művészeti elit jelentős csoportját, hanem a falum érdekében.”

Ha bemegyünk Vinczeffy László udvarába, mindjárt látjuk, hogy a csűr bal oldalán a paraszti élet kellékeiből készültek a műalkotások. Újragondolt, művészileg eredeti, s immár állandónak mutatkozó, a jövő számára megtalált formában, jól kimódolt környezetben látunk viszont egy-egy pajtaajtót vagy kapuzábét. A csűr jobb oldalán, sőt immár a kertben is, a „vidám szobrok” láthatók. Ezek roppant formagazdagságról árulkodnak és igen élénk színekben pompáznak. Mintha Vinczeffy sokoldalú életművének rövid foglalata rejlene bennük. „Nem maradnak így, most újak, de idővel fakul rajtuk a színek harsánysága – mondja az alkotó –, amit én alig várok, hiszen az a távlati cél, hogy illeszkedjenek a környezethez. Mert az életünk is akkor jó, akkor van értelme, ha véle kapcsolódni tudunk a saját világunkhoz, ha miénk a táj, és a tájnak szerves részei vagyunk. Hogy mi lesz később? Mi marad utánunk? Nem ez a kérdés. Az a legfontosabb, hogy a legjobb érzések által legyünk itt, amíg élünk.”